És nagyon büdös volt? – ez szokott lenni az első kérdés, ha az ember elmeséli, hogy lent járt a Nagykörút alatti csatorna egy szakaszán. Jogos kérdés, de erről majd később, mert sok lépcső van addig, hogy lent lehessen állni méterekkel a villamos alatt, térdig az áramló szennyvízben. Mi az a bajuszcsatorna, milyen viselet a melles csizma, és kik azok a zsírszörnyek? Kovács Tamás írása.
A bejárást az Fővárosi Csatornázási Művek és a Fővárosi Önkormányzat szervezte, a csatornába hosszú előkészület után, megfelelő védőruhában, profi kísérettel mehettünk le. Ezek nélkül szigorúan tilos és veszélyes lemenni, ezért kérjük, senki ne csinálja utánunk.
A csatorna veszélyes üzem. A látogatás munkavédelmi oktatással kezdődik, közben pedig felállítják a lejárathoz a lezuhanás ellen biztosító kötél állványát. Nagy veszély nem leselkedik ránk, de az FCSM hálózatkarbantartással, hálózatvizsgálattal foglalkozó munkatársainak rendszeresen kell olyan szakaszokon dolgozni, ahol például számolni kell veszélyes gázok képződésével, vagy eleve csak oxigén utánpótlással, maszkban lehet lemenni.
Védőfelszerelésként melles csizmát, műszaki kabátot, védőkesztyűt és kobakot kapunk. A melles csizma gumiból készült, teljesen vízhatlan, a csizmával egybeöntött ruhadarab. Jól lehet benne mozogni, ami fontos is, hiszen sokszor szűk helyeken kell benne dolgozni. A műszaki kabát hófehér, ezt minden használat után mosodába küldik. A gumikesztyű könyökig ér, és nem is lehet többször használni.
A csatornát a Balassi Bálint utca Jászai Mari tér felőli végén közelítettük meg. Itt egy függőleges akna után egy lépcsőn lemenve lehet elérni egy kisebb terembe, majd innen a csatornába. Az itteni szakasz fél párizsi szelvényű, ami azt jelenti, hogy csak az egyik oldalon van padka, ahol normál vízhozam esetén száraz lábbal végig lehet menni. A szennyvíz mennyiségének van egy természetes napi ingadozása: reggel, amikor induláshoz, illetve este, amikor lefekvéshez készülődnek a budapestiek megnő a vízhozam, napközben és éjszaka pedig kissé lecsökken.
Nagy esők jönnek
Problémát nem ez jelent, hanem a hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű eső. A város alatt jellemzően (bő 80 százalékban) egyesített csatornák vannak, magyarul az esővíz is ide folyik be. Hogy egy hirtelen esőzés minél kevésbé okozzon problémát, több helyen, így itt, a Jászai alatt is tányérszelepek vannak, amiket akkor ér el a szennyvíz, ha nagyon megemelkedik a vízszint. (Értsd: a képeken látható magasságnál körülbelül másfél méterrel, majdnem teljesen kitöltve a csatorna keresztmetszetét.)
Innen – az esővíz miatt erősen hígítva – közvetlenül a Dunába folyik. Ez nagyon ritkán fordul elő, és persze így sem öröm, de annál sokkal jobb, mintha a szennyvíz feltörne a házakban. Az esőzések az FCSM munkatársai számára is jelentenek kockázatot. Ha hirtelen nagyobb eső érkezik, a felszín alatti munkálatokat azonnal abba kell hagyni, és ki kell jönni a csatornákból.
Ha arra keresünk megoldást, hogy az egyre szélsőségesebbé váló időjárás és növekvő burkolt felületek (például egy új ház építése azt is jelenti, hogy az addig a talajra érkező esővizet bevezetik a csatornába) mellett se kelljen ezeknek a vészkiömlőknek működésbe lépni, akkor érdemes megismerkedni a vízvisszatartással és a szivacsváros gondolatával. Az ugyanis nem reális, hogy kiépítsenek egy teljes, csak esővíz gyűjtésére szolgáló hálózatot, helyette arra érdemes törekedni, hogy az özönvízszerű esőzések vize 1) ne zúduljon le rögtön a csatornába 2) hasznosítható legyen ott, ahol lehullott, és ne méregdrága infrastruktúra kiépítésével szállítsuk ide-oda.
A szivacsváros koncepció röviden pont erről szól: olyan területeket, tárolókat terveznek a városokba, amik el tudják raktározni a hirtelen jött vizet, majd később szépen lassan kiadni magukból. A megoldások tárháza elég széles: jó vízmegtartó képességű szerkezeti talajok, esőkertek, felszín alatti mesterséges tárolók és társaik valószínűleg mind nagyobb számban fognak felbukkanni a következő években Budapesten is.
Na de mit láttunk a Jászai alatt?
Visszatérve a Jászai alatti csatornákhoz: a tányérszelepek helyisége után lemásztunk a Balassi Bálint utca alá. Itt az eredeti téglaboltozatot meg kellett erősíteni alulról vasbetonnal, így picit kisebb a belmagasság, de lehet sétálni. A másik irányba már szép téglaboltozatos a csatorna, és kényelmesen járható. Itt először egy elágazáshoz, pontosabban összefolyáshoz érkezünk: a Pozsonyi út alól érkező csatorna találkozik a Nagykörút alól érkezővel. Keresztmetszetük nagyjából egyforma, ami elsőre meglepő: a nagykörúti gyűjtőcsatornáról az a kép él, hogy hatalmas. Ez igaz is, de nem itt: A körútnak csak a kisebb része folyik észak felé, nagyobb része dél felé, a Boráros tér irányába halad, értelemszerűen ezen a végén van szükség nagyobb, 3,72 méter átmérőjű szelvényre.
Persze a csatorna így is nagy a Szent István körút alatt. Rendes párizsi szelvény, tehát a szennyvíz mellett mind a két oldalon végig lehet menni, az átkeléshez viszont elkerülhetetlenül bele kell lépni a szennyvízbe. Elsősorban az alján lévő iszap miatt furcsa, de gyorsan megszokható az élmény,
A Pozsonyi út felé vezető ágba még egy kisebb csatorna, úgynevezett bajuszcsatorna torkollik, ami egy darabon a Szent István körút páros oldalának szennyvizét gyűjti össze. Ez már nem a járható, hanem a mászható csatornák közé tartozik, magyarul még be tud menni ide valaki dolgozni, de csak kúszva-mászva. Mászni a 80 cm átmérőnél kisebb csatornákban nem lehet, ezeknél, az akár 30 centiméter átmérőjű szakaszoknál csak a gépi tisztítás és ellenőrzés képzelhető el.
Ideális fenékesés, zsírszörnyek
Ha a Budapesti csatornahálózat elemeit egymás mellé tennénk, oda-vissza meg lehetne tenni a Budapest–Lisszabon távolságot (Lisszabon Budapest legnyugatibb testvérvárosa Európán belül). Ez több, mint 6000 kilométert jelent.
A rendszert úgy tervezték meg, hogy a csatorna minél inkább öntisztuljon, a szennyvíz magával sodorjon mindent. Az elmúlt évtizedekben az ipar nagy részének eltűnése, a vízdíj emelkedése és a több városrészben csökkenő lakosságszám miatt kevesebb a szennyvíz, ami bármilyen meglepő, problémákat okozhat a hálózatban, sok helyen ezért (a kisebb hozam, kisebb sodrás miatt) is van szükség tisztításra.
A csatornák esése kényes kérdés. Ha túl lapos, tehát kicsi az esése, akkor a lassú áramlás nem tud mindent elszállítani, így el fog dugulni, sőt, büdösebb is lesz. A megfelelő áramlás és az öblítés a szagok csökkentésében is segít. Ha túl nagy az esés, nagyon hamar kerül nagy mélységbe a csatorna, ami – többek között – jelentősen megdrágítja az építést. (A Nagykörút alatti főgyűjtő fenékesése 0,5 ezrelékes.)
Ma a legnagyobb veszély, ami a budapesti csatornahálózatot fenyegeti, a nedves törlőkendő. A sokszor lebomlónak reklámozott termékek, ha valóban le is bomlanak, biztosan nem azalatt a pár pillanat alatt, amíg a csatornába jutnak, sőt, nem is abban a pár órában, amíg elérnek a szennyvíztisztító telepre. Már ha elérnek. A nagyobb gond ugyanis az, hogy megszívva magukat mindenféle – elsősorban zsíros – szennyezéssel komoly akadályokat, zsírszörnyeket hoznak létre. Eltávolításuk önmagában is költséges, nem is beszélve az okozott károkról.
És hova tűnik, ami itt folyik?
Jó hír, hogy Budapest csatornázottsága mára gyakorlatilag teljes körűnek mondható. A hálózaton napi közel 500 ezer köbméter szennyvíz gyűlik össze, a munka neheze viszont ott kezdődik, hogy ezt a vizet meg is kell valahogy tisztítani. A város keleti és északi részének vizét Újpesten, déli részének vizét Soroksáron, a budai oldal, Csepel, a pesti belváros és kelet-Pest egy részének vizét pedig a csepeli Központi Szennyvíztisztítóban kezelik. (Ha Covid térképet nézünk, akkor mindig látszik, hogy Budapest egyes régióit más színnel jelölik, ez mutatja a vízgyűjtők határát.)
Bár ma már természetesnek vesszük, hogy a szennyvíz tisztítva, nagyon szigorú követelményeknek megfelelve kerül vissza a Dunába, ez nem volt mindig így. Amikor a Nagykörút alatti főgyűjtőt befejezték 1902-ben, a közvágóhídi szivattyútelep feladata még az volt, hogy egyszerűen nyomja bele a szennyvizet a Duna sodrásába. A Dél-pesti telepről, Magyarország első tisztítójának megépítéséről csak 1952 végén döntöttek, és a ‘60-as évek közepén kezdett el működni.
A Budapesti Központi Szennyvíztisztító Telep 2010-as átadása előtt a budapesti szennyvíz fele még tisztítás nélkül került a Dunába. Ma ez az arány szinte 0 százalék. A vízminőség jó, a budapesti halak és hódok (!) köszönik jól vannak, és a folyó alkalmas fürdésre is. A következő feladat ebből a szempontból, hogy éljünk is a lehetőséggel, és Budapest végre közel kerüljön a Dunához.
(Ez a cikkünk először két éve jelent meg)