Szeptember 1-én Országos Tanévnyitó címen szerveztek demonstrációt tanár- és diákszervezetek, amely a Demokrácia napi tüntetésre való felkészítő demonstráció volt, s amelyet az Egységes Diákfront (EDF), a Civil Bázis és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) szervezett. Elmentünk, hogy személyesen számoljunk be az eseményről egy személyes riportban.
Kevés nyomasztóbb témát tudok mondani ma Magyarországon, mint az oktatás szisztematikus tönkreverése. Annál is inkább, mert újdonsült apaként különösen sokat jár a fejemben a lányom jövője. És mondom ezt úgy, hogy a diákéveim, különösen az általános iskolai évek a legrettenetesebb emlékeim között vannak a polcon. Azonban ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) úgy mentem ki a Kossuth térre, hogy bár újságíróként veszek részt rajta, magánemberként képtelen vagyok nem támogatni azt, amit az ottani srácok képviselnek – Piroska néni ide, Edit néni oda.
Lenn a téren
Ami az első benyomásom volt a helyszínre érve, tulajdonképpen az is maradt végig a meghatározó hangulat: egy piknikszerű esemény, ahol tenni akaró srácok őszinte lelkesedéssel összegyűltek valamiért, amit baromi fontosnak tartanak. Ültek a téren, egymással beszélgettek, többen egymás kezét fogták, néhányan diákszerelemből, és közben transzparenseket festettek. Meg padot. Merthogy volt ott egy pad, amit festés céljára oda vittek. Tudniillik manapság ez nagyon divatos dolog.
A tüntetés elején a teret körbejárva mindenhol ugyanez volt a helyzet. Néhány gyerek szülőkkel volt jelen, nagyok és kicsik egyaránt, haveri társaságok köszöngettek át egymásnak – csak a tér szélén ácsorgott klikkesedve a Momentum ifitagozata kitűzőkkel a mellükön, akár a vörösingesek a Pál utcában.
Egy beszélgetést elkapva kiderült, hogy nem minden gyereket támogatnak otthon a törekvéseiben. Egy kilencedikes lány Slipknotos pólóban, pentagrammal a nyakában például arról beszélt nagyon kedvesen, de metsző iróniával a hangjában, hogy a szülei mihazánkosok, akik azt hiszik, hogy a gyerekük agyát kimosta a „nyugati western LMBTQ-propaganda”, pedig ő csak azt mondta otthon, hogy rendes oktatásban szeretne részt venni, és ezért jön ki a tüntetésre. Hozzátette, hogy ezek szerint az LMBTQ-propaganda az ő szüleit is legyőzte, hiszen úgy tűnik, nem tudták megvédeni tőle a saját gyereküket, de hát az élet nagyon nehéz az ideológiai harcok mezején.
Az esemény nyitányaként a szónokok megkérték a jelenlévőket, hogy énekeljék el közösen a Himnuszt, amit látványosan sok fiatal, mintegy a nyugati agymosottság bizonyítékaként, szívre tett kézzel, hangosan énekelt. Ekkor megint előtört belőlem az apuka, aki számára különösen megható volt ennyi őszinte szándékot látni ennyi festett hajú, kicsit a Besúgó szereplőinek öltözött gyerek szemében.
A szavak is szomjazzák
Hanem ezt a meghatódottságot egy pillanat alatt kiűzte belőlem a magyar tüntetések általános és ősi népbetegsége, amely alapján gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy valaha elhangozzon egy értelmezhető beszéd egy normális hangrendszeren.
Persze értjük, hogy aligha vannak eleresztve a szervezők anyagilag, de rendezvényszervezői oldalról bátran merem állítani, hogy 2023-ban egész biztosan nem a pénzen múlik az, hogy valaki nem tud rendesen beállítani két mikrofont, amely közül egyik sem kontaktos és nem gerjednek folyamatosan, sőt, még képesek is megszólaltatni az abba belebeszélőket. Bár belegondolva ez talán nem is volt akkora baj, mert így legalább a dög unalmas beszédeket alig lehetett hallani, amiknek egyedüli eredménye az volt, hogy a diákok és a jelenlévők egymással kezdtek diskurálni. Ki-ki az oktatásról, mások a sulikezdésről, megint mások pedig az egész rendszerről, amiben élnek.
Ezzel együtt a magam részéről továbbra sem értem, hogy miért képtelenség megszervezni egy olyan tüntetést, ahol beszélni képes emberek szólalnak fel úgy, hogy az valóban egy tüntetésre emlékeztessen. Mert az, ahogy egyes oszlopban a színpad mellé sorakoztatva időre szólaltak fel a különböző szervezetek képviselői hol cincogva, hol recsegő mikrofonba dörmögve, sokkal inkább tűnt kötelező támogatói standupoknak, semmint tüntetésre szabott beszédeknek. Mindez pedig tényleg csak arra volt jó (eltekintve egy-két felszólástól), hogy még a munkára kivezényelt újságíró is elveszítse a fonalat, hogy ki is beszél éppen, és elveszítse az érdeklődését is a beszédek iránt. Itt azonban kiemelném a miskolci nyugdíjas biológiatanárt, aki egy szuper és lelkesítő beszédet tudott mondani a fiataloknak, valamint azt az urat, akinek a neve a hangosítás miatt számomra nem derült ki, viszont egy villámgyors beszédben annyit kért a fiataloktól, hogy legyenek békések, de legyenek haragosak is.
A jövő vetése
Így aztán a téren felállított sátrak felé vettem az irányt, ahol a PDSZ tartott beszélgetést az általuk bosszútörvénynek nevezett státusztörvényről, a másik sátor alatt pedig a hétigenes népszavazásról lehetett mindent megtudni. De még mindig nem ezek voltak azok a dolgok, amik a beszédek ellenére valahogy mégis felemelővé tudták tenni az Országos Tanévnyitót. Hanem a térkövön ülő, lelkesen vitázó, cigit sodró fiatalok voltak azok, akik tényleg úgy néztek ki, mintha a 80-as évek elejéből öltöztek volna. Szórólapoztak, hirdetve a szeptember 15-i hídfoglalást, támogatást gyűjtve a saját szervezeteiknek, iskolákon átívelő beszélgetéseket folytatva. Úgy, ahogy egykor azok tették, akik most rájuk omlasztják az oktatási rendszert.
Valószínűleg kár lenne azt hinni, hogy ez a tüntetéssorozat fogja a rendszert megállítani. Viszont azok a srácok, akik ott voltak, egész biztosan a rendszer végét fogják jelenteni egy napon. S minden bizonnyal ezért sem érdeke a kormánynak az oktatás fejlesztése. Hiszen kinek hiányoznak olyan tanult fiatalok, akik kérdezősködnek? Mármint a jövőn kívül.