A gödöllői és a csömöri HÉV (H8, H9) vonalának budapesti szakaszán szinte mindegyik állomás egykori települések vagy városrészek nevét viseli: Rákosfalva, Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Árpádföld… Látszólag e sorba illeszkedik a Nagyicce is, csakhogy ilyen nevű település soha nem létezett.
A nagyicce, pontosabban a cinkotai nagyicce eredete ugyanis egy Mátyás királyhoz köthető meséből származik. A mese szereplői az ambiciózus cinkotai plébános, aki püspök akar lenni, illetve a furfangos kántor, aki a segítségére siet azzal, hogy megválaszolja a király talányos kérdéseit
– Hol kel fel a Nap? Mennyit ér a király? Mit gondol a király? –, majd azt kéri Mátyástól, hogy az icce – korabeli űrmérték; kb. 8 dl – Cinkotán dupla annyi legyen.
„Mátyás király mindjárt elrendelte, hogy tegyék törvénybe a dolgot. Mire a kántor hazaért, Cinkotán már kétszer akkora volt az icce, mint máshol. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy az ára ne legyen kétszer annyi, mint eddig volt” – így a mese, és itt annak a rajzfilmváltozata:
A nagyicce kifejezés tehát egy népmese nyomán született.
A Nagyicce nevű vendéglátóhelyet viszont a környék földbirtokosai, Beniczkyek nyitották 1700-as évek végén ott, ahol ma a HÉV közlekedik. Az elnevezés („Czinkotai nagy iczéhöz cimezett vendégfogadó”) első írásos emléke 1850-ből származik, amikor a helyet Löwy Áron vendéglős bérelte ki, országos hírnévre viszont csak azután tett szert, hogy 1867. június 8-án, a Ferenc József megkoronázását ellenző 48-as Ellenzéki Párt tizenkét országgyűlési képviselője, Madarász József vezetésével itt gyűlt össze, hogy távollétükkel tüntessenek a koronázási ünnepség ellen.
Az üzlet tehát jól működött, a fogadónak több mint száz év működés után sem kellett lehúznia a redőnyt, épp ellenkezőleg. A fogadó a 19. század végén egy élelmes vállalkozó, Ehmann Viktor tulajdonába került, aki nem riadt vissza némi történelemhamisítástól sem. Ehmann már azzal reklámozta a Nagyicce fogadót, hogy a múlt ködében maga Mátyás király is a vendégek sorát gyarapította. Azt nem tudni, hogy mindez mennyiben járult hozzá a fogadó népszerűségéhez, de az bizonyos, hogy miután 1888-ban helyiérdekű vasúti megállót létesíttek itt, „természetes úton” is sikerült fellendíteni az üzletmenetet.
De az állomást akkoriban még József főherceg telepnek, később pedig Rákosszentmihálynak hívták, bár a hasonló nevű falu pár kilométerrel távolabb volt. Ám hogy az utasoknak ne kelljen sokat gyalogolniuk, a szentmihályiak lóvasutat közlekedtettek a HÉV-állomás és a falu között.
A Nagyicce (pontosabban a Cinkotai Nagyicce) állomásnév csak 1911-ben került forgalomba, amikor HÉV-szárnyvonal épült Rákosszentmihály központjába. Mindenképpen az üzemeltetők fantáziáját dicséri, hogy az állomásnak nem olyan hétköznapi nevet adtak, hogy Szentmihályi elágazás vagy Szentmihályi kitérő.
Ráadásul e névadás után történt az addigi legnagyobb változás is arrafelé: 1912-ben a fogadó mellett felépült az impozáns Nagyicce kávéház-vendéglő hatalmas kerthelyiséggel, amelynek az akkori vendéglős-bérlő Mayer Benedek lett a gazdája. De a környéknek ekkor már igen rossz híre volt – a két évvel korábbi lövöldözés miatt.
„Tegnap este Vizkeleti csendőrőrmester és Takács István csendőr a cinkotai Nagyitce-csárdánál, a fővárosi fenyveserdő táján cirkált. Amikor az erdő sűrűje felé közeledtek, hirtelen két ember ugrott elő a bokrok mögül, mind a ketten revolverrel kezükben nekitámadtak a csendőröknek és egyszerre rájuk lőttek”
– írta a Budapesti Hirlap 1910. február 18-án, viszont arra vonatkozóan nem találtunk adatot, hogy a fegyvereseket sikerült-e kézre keríteni.
De 1912-ben a vendéglőben is kitört a balhé. „A hírhedt »Cinkotai Nagyitce« vendéglőben csütörtökre virradó éjszakán véres verekedés történt. Szerdán a táviratgyűjtők nagyobb csoportja rendezett oda bicikli-kirándulást. A táviratgyűjtők huszonhatan érkeztek egy csapatban. A kert felső részén, közös asztalnál foglaltak helyet, aztán megcsapoltattak több hordó sört. Mikor az ital kissé a fejükbe szállott, összevesztek. Egyszerre az egyik fölállott, székeket ragadott és valamennyit oda vagdosta a társai fejéhez” – írta a Népszava 1912. augusztus 6-án a tömegverekedéssé fajuló eseményről, amelynek az üzletvezető csak úgy tudott véget vetni, hogy fegyvert rántott és a levegőbe lőtt. De bárhogy is volt, Mayer Benedek 1912-es beruházása az efféle ijesztő hírek ellenére hozzájárult ahhoz, hogy az immár két vendéglátóhely népszerű kirándulóhellyé váljon.
Egy 1927-es térképen még együtt szerepel a régi csárda és az új kávéház, ám 1935-ben Ehmann Béla – Ehmann Viktor fia –, közleményt adott ki, „hogy a családjától 52 év óta bírt, tulajdonában lévő régi »nagyitce« épületet, a korszerű kívánalmaknak átalakíttatja és hajdani hírességéhez méltó kiállításban beszálló csárdaként újból megnyitja”. Ám ez azt is jelentette, hogy az ekkor már használaton kívüli régi csárda egy részét lebontották. De ekkor már Ehmann Béla neve volt olvasható a vendéglő-kávéház homlokzatán is, aki már úgy hirdette a vendéglátóhelyet, hogy „alapítva 1482-ben”. Íme az 1941-es étlap:
A 2. világháború után ismét megnyílt a kerthelyiséges étterem, amely továbbra is a kirándulók és rendezvényszervezők kedvelt célpontja volt.
„A Vasas törzs vasárnap egésznapos juliálist rendez, a Cinkota, Nagyitce vendéglő két helyiségében. Minden vasas sporttárs jelenjék meg a nagyszabású ünnepélyen”
– jelent meg 1948. július 2-án a felhívás, ám 1953-ban már már azon kesergett a Béke és Szabadság újságírója, hogy a helyet bezárták. A sors fintora, hogy miután az épületnek vendéglői státusza megszűnt, profilja 180 fokos fordulatot vett. „Csak most már nem a nagyiccéről híres. Még a jó torkú borivók is azt mondják: nem kár, hogy a híres kocsmából egészségház lett” – olvashatjuk a Kommunista Ifjúsági Szövetség egyik 1961-es kiadványában, amit persze fenntartásokkal kell kezelni. Legalábbis, ami „jó torkú” borivókat illeti.
A rákosszentmihályi HÉV-et 1970-ben szüntették meg, de Nagyicce állomás a mai napig működik – igaz, elágazás nélkül. Nagyjából ugyanekkor a kávéház/egészségházból tüdőgondozó lett, így az is előfordulhatott, hogy néhány egykori törzsvendégnek is vissza kellett térniük. De a rendszerváltás környékén a tüdőgondozó is megszűnt, a tornyos saroképületet pedig többé nem hasznosították. Így amikor az ezredfordulón egy vállalkozó megvásárolta, már annyira lepusztult állapotba került, hogy nem lehetett megmenteni – pontosabban a vállalkozó nem akarta megmenteni –, így 2001-ben engedély (és következmények) nélkül lebonttatta a védett épületet.
A régi fogadó 1935-ben megmaradt részlete – ugyancsak teljesen lerobbant állapotban – 2010-ig álltak, majd ezt is lebontották. A telek autómosó-üzemeltető tulajdonosa a romos épület tégláinak felhasználásával emlékoszlopot építtetett, amelyen a fogadó története olvasható.