KÖZÉLET

Focival a bánat ellen - Ukrán menekült gyerekeket edzett a Margitszigeten Andrii


Andrii Petrenko egyik utolsó edzését tartotta hétfőn a Margitszigeten, fiatal ukrán fiúk lesték minden szavát. Mindannyian a háború elől menekültek Budapestre, a foci kötötte őket össze. És Andrii jósága.

Andrii lassan egy éve élt itt, de most Észak-Írországba költözik a családjával.

Pár hónappal ezelőtt önként jelentkezett a főváros menekültügyekért felelős munkatársánál, hogy szívesen tartana edzést, amikért (természetesen) nem kért pénzt. A gyerekek nemcsak egy lelkes amatőrt nyertek, akivel a szabadidejüket tölthetik a jó levegőn, Andrii lassan húsz éve foglalkozik labdarúgással, 2006 óta edző. A főváros és a MAC ingyen biztosította a focipályát az edzésekhez - minden adott volt tehát ahhoz, hogy a program sikeres legyen.

Fotó: Merész Márton

 

A 7 és 13 közötti fiúk tekintetében kis megilletődöttséget látni, nem lehet nem arra gondolni, hogy vajon mi mindent láthattak, mielőtt elmenekültek, és vajon elég-e heti 3-szor 2 óra a MAC kispályáján, hogy megfeledkezzenek a borzalmakról, amiket átéltek.

Első ránézésre elégnek tűnik, a fiúk a focilabdákra fókuszálva végeznek különböző repetitív gyakorlatokat. Látszólag ez sem más, mint bármilyen más fociedzés: határozott vezényszavak röpködnek, ezeknek a gyerekeknek azonban ez a határozottság, a keretek és a szabályok most a biztonságot jelentik. A foci valószínűleg emiatt is elég népszerű: könnyű megfeledkezni minden másról, amikor a pálya mikrovilágában játszó 22 embernek a labda hálóba juttatása a legfontosabb feladata a világon. Ezeknek a fiúknak pedig nagy szükségük van erre a fókuszálásra.

Edzés és passzolgatás közben kis kiabálásokkal biztatják egymást, miközben kipirultan, az erős szél dacára ügyesen kergetik a labdát a bóják között. Egyérintő végén csapatokra osztják őket, de mielőtt elkezdődhetne a meccs, a kérdéseim kedvéért megszakítják az edzést. Nyilván nem kérdezem őket a háborúról, mert egy felejteni próbáló 8 éves gyereket egy jóérzésű ember ettől megóv. És kicsit talán magát is.

Fotó: Merész Márton

 

Ki akar focista lenni, ha nagy lesz? Mi a legjobb dolog Budapesten? Mennyire fog nektek Andrii edző hiányozni? - kérdeztem tőlük Zsanna, a tolmács segítségével. Azonnal zavarba jönnek egy idegentől, de aztán szépen lassan mindenki felteszi a kezét: ha ketten-hárman a nagyobbak közül azt gondolják, hogy focisták akarnak lenni, akkor az a többieknek is megfelel. Kürtőskalács! Parlament! - kiabálják később. Bográcsozás! Kezdenek felengedni, jó látni. 

Andrii nyugodt, mosolygós, bizalomgerjesztő figura. Közülük való, de a fiúknak azért is hiányozni fog, mert egyelőre nincs, aki a helyébe lépne.

Miért ennyire nehéz új edzőt találni? Andrii beszéli a nyelvet, ismeri a sportot, könnyen elboldogul különböző generációkkal és volt benne nevelő szándék. Pénzt viszont nem kért érte. Ennek a kombinációnak a helyettesítése egyelőre kihívás, pedig ott a pálya, ott vannak a labdák, a gyerekek lelkesedése sem csökkent, de egyelőre nincs meg az az ember, akire figyelhetnek, akire felnézhetnek, aki megmondja.

Fotó: Merész Márton

 

Ezen a szeles délutánon páran még azt gondolják, hogy hazamennek majd Ukrajnába, ha vége a háborúnak, mások már máshol képzelik el a most még bizonytalannak tűnő jövőjüket.

A legfontosabb ajándéka ezeknek az edzéseknek talán az volt, hogy amíg tartott, addig egyáltalán nem kellett a jövővel foglalkozniuk. Nem kellett arra gondolni, hogy vajon apa tud-e telefonálni holnap Ukrajnából, vagy lehet-e majd valamikor csatlakozni az unokatestvérekhez egy másik európai országban. Csak az számított, hogy Andrii és a többiek is látták, hogy végig lehet szlalomozni a labdával a pályán, és be lehet varrni egy bombagólt a pipába. Na jó, nem bomba, de hatalmas gólt.