Budapesten nem találkoznak tektonikus lemezek, nem csap le rá hurrikán, nincs tűzhányó sem a közelben, de évszázadokon át jelentett veszélyt a Duna... Milyen pusztítást tudott végezni egy-egy jeges ár, mik voltak a legnagyobb árvizek? Hogyan és mikor szelídítették meg a folyót? A történelem hullámai közé vetettük magunkat az 1876-ös árvíz februári évfordulója kapcsán.
„Budának és Pestnek, de különösen Pest városnak fejlődését századokon át mindúntalan megzavarta ugyanaz a Duna, mely annyira kedvezett itt egy országos kereskedelmi középpont fölvirágzásának”
– írja Salamon Ferenc Budapest története című opuszában. A folyó azonban mára már nagyrészt szelíden hömpölyög a kiépített partok között, és a mindennapokban eszünkbe se jut, hogy micsoda fenyegetést jelentett évszázadokig a partján álló városok számára. Talán csak ha belebotlunk egy-két árvízi táblába, akkor szörnyülködünk el, hogy a Nemzeti Múzeum mellett a mellkasunkig ért volna a jeges ár.
A történelem hullámai közé vetettük magunkat az 1876-os árvíz februári évfordulója kapcsán, hogy megnézzük, miként is került a biztonságot jelentő rakpartok és védművek közé a folyó.
Az első védőművek megépítése
Viszonylag rendszeres feljegyzések az árvizekről csak a 18. század óta állnak rendelkezésünkre, ezek közül is végül az 1775-ös és 1779-es jeges árvizek sarkallták a város vezetését az első védőművek megépítésére. 1775-es áradáskor sebtiben felhúzott, ideiglenes gátakkal védték a várost, az ár levonulása után megépült a váci nagytöltés a mai Nyugati tér és Lehel tér között, a soroksári gát a Boráros tértől a Haller utcáig, valamint egy fából épült gát a mai Közraktár utca vonalában a Fővám térig.
1800 után készült el a mai Falk Miksa utca és a Szent István körút vonalán a Tüköri gát, és a váci töltést meghosszabbították a Városligetig. Emellett egyre gyakoribb téma volt a Duna szabályozása, és a rakpartok kiépítése, ám ez egészen addig húzódott, amíg egy hatalmas katasztrófa fel nem nyitotta mindenki szemét az egyre növekvő lakosságú város milyen hatalmas veszélyeknek is van kitéve.
A dunai vízállás rendszeres észlelését egyébként 1817-től végezték, az úgynevezett budai „nádori” vízmércén, a zéró pontot az 1822-es legalacsonyabb vízálláshoz képest határozták meg.
1838: a tragikus jeges ár
Az 1838-as jeges ár kialakulásának okairól, a pusztítás mértékéről, a mentőakciókról, Wesselényi tetteiről sokan és sokat írtak. A jégtorlaszok fellazulásával az árvíz március 13-án öntötte el Pestet, és 15-re vált a legveszélyesebbé a helyzet, ekkorra a Belvárosban két méter magas víz állt, menekülni nem nagyon volt hova, egyedül a magasabban fekvő területek kis szigeteire, mint a mai Bazilika környéke vagy az Újépület és a Ludovika.
„Hol elől, hol hátmögül, hol oldalfelől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők hasító sikoltásait és segítségérti már rekedt könyörgéseit”
– írta naplójában Wesselényi Miklós.
A borzasztó napok krónikája helyett azonban minket most az árvíz hatása érdekel, vagyis az, hogy a katasztrófából felocsúdó város mit tett azért, hogy többet ilyen ne történhessen. A pusztítás hatalmas volt, míg az árvíz előtt „4.254 ház volt a városban. Egy hét múlva ez a szám már 2.281-re szállott le, sőt tulajdonkép csak 1.146 szilárdúl álló ház maradt. Összedűlt 1.973 ház, s meg volt rongálva, vagy megingatva 1.135. Így a város épületeinek mintegy kétharmadát kellett vagy teljesen, vagy részben újra építeni” – számolt be a károkról Salamon Ferenc.
Az árvíz után az Országos Építési Főigazgatóság tervet készített a városkörnyéki Duna-szakasz rendezésére, két évre rá országgyűlési bizottság alakult az árvízvédelem ügyében, és elsőként a frissen átadott Lánchíd oldalán megindult a rakpartok kiépítése, miközben a kor legkiválóbb szakemberei – mint például Reitter Ferenc – dolgoztak a részletes pest-budai szakasz szabályozási tervén. Végül 1875-re elkészültek a rakpartok Pesten a Margit-hídtól a Fővám térig, Budán a Rudas fürdőig, és a Gubacsi gáttal lezárták a Soroksári Duna-ágat. A budai oldalon a mai Szent Gellért tértől a Kondorosi útig párhuzammű épült a mederben, ezzel felére csökkent a folyam szélessége, és eltűntek a jégtorlaszokat okozó zátonyok.
Amire elsőre nem is gondolnánk, de legalább ilyen fontos volt, hogy a folyópartok mellett a szennyvízhálózatot is szabályozzák. Ugyanis a 19. századig a Duna mindkét partján szabadon kiömlő árkok, szennyvízcsatornák voltak, és magas vízállás esetén a Duna ezeken keresztül elárasztotta a házak pincéit, valamint a mélyebben fekvő területeket. Ez nem csak az épületeket veszélyeztette, de veszélyes járványhelyzetek is kialakultak.
Az építési szabályokat is megváltoztatták, ezek alapján nem épülhetett lakószint az 1838-as vízszint alatt, és a vályog helyett maradandóbb és ellenállóbb anyagokból kellett emelni az épületeket.
1876: az utolsó pusztítás
A várost elérő és fenyegető árvizek két alaptípusra oszthatók, az egyik a már emlegetett jeges ár, ami tél végén alakul ki, a másik pedig az általában nyár elején jellemző zöldár.
1876-ban a kétféle árvíz egyszerre érte el a várost.
Ekkor a víz maximális szintje mintegy 60 cm-re maradt el a nagy 1838-as árétól, de ha nem épültek volna ki közben az elkészült védművek, akkor a Dunahasonló pusztítást okozhatott volna az egész városban. Így a pesti oldal jórészt megmenekült, viszont Budán, főleg Óbuda és Békásmegyer jelentős része víz alá került, illetve a Csepel sziget egy része, és 20 ezer embert kellett kitelepíteni.
1945: a Csillaghegyen pusztító ár
Az 1930-as évek végén és '40-es évek elején gyakori volt a Duna magas vízállása, a Fortepan adatbázisában is sok-sok képet találunk ebből a korszakból.
Ma már csak 18 árvíztábla emlékeztet 1945 kemény telére, amikor a II. világháború utolsó napjaiban a Duna is ostrom alá vette a város egy részét. „1945 február 9-én, ezen a fagyos pénteki reggelen, szájról-szájra terjedt a hír, hogy gyorsuló ütemben emelkedik a Duna vízszintje. A déli órákban a mélyebben fekvő részeken egy métert meghaladó vízszint alakult ki, amely a késő délutáni órákban tetőzött, helyenként a három méteres vízszintet is megközelítve” – írta Doroszlai Dénes visszaemlékezésében.
A víz elől az emberek a padlásokra menekültek, az ár csak lassan vonult le, amikor a Dunába robbantott Újpesti híd maradványait is felrobbantották, hogy az áradást okozó jégtorlaszok lefolyhassanak.
„A régóta helyben lakók – ha közvetetten is – elevenen őrzik a katasztrófa emlékét. Nem véletlenül utasítja el legtöbbjük, hogy az öblözet árvízvédelmi fővonalát a partra helyezzék át, ahol a tervezett mobilgát egy esetleges jeges árvíz idején könnyen megsérülhet, ellentétben a jelenlegi, Nánási út-Királyok úti védvonallal, ahol – a hullámtér fákkal, épületekkel fedett volta miatt – jeges árvíz esetében sem jelentenek veszélyt a zajló jégtáblák”
- zárta a Hidrológiai Közlöny az eseményről a beszámolót.
1965: a 100 napnál is hosszabb árvíz
„A híradások szerint ötven éve nem látott árvíz várható a Duna mentén, a vízügyi előrejelzések szerint évtizedes rekordok dőlhetnek meg. Budapestnél 875 centiméter körül tetőzhet a Duna, a Margitszigetet lezárták és homokzsákokkal veszik körbe, a Római-parton is jelentős védekezésre lesz szükség” – számolt be a közelgő árról a korabeli híradó.
Ez az árvíz zöldár volt, az oka a hatalmas téli havazások voltak – 1964-ben az újévig annyi hó esett Budapest környékén is, mint máskor egész évben, és ez igaz volt a Duna vízgyűjtő területeire is, úgyhogy az Országos Vízügyi Főigazgatóság számított az évszázad legnagyobb áradására, és még a hatalmas tavaszi esőzések is nehezítették a helyzetet.
Az árvíz végül két hullámban érkezett, és összesen 113 napig tartott, Budapesten 1965. június 18-án tetőzött a víz 845 centiméternél, az apadás pedig lassú volt, július legvégén is még 500 centiméteren állt a víz. Az áradás alatt a római-parti üdülőterületet teljesen kiürítették, az előkészületek ellenére komoly harcokat kellett vívni a Margitszigeten is feltörő víz ellen.
2013: az árvízi rekord megdőlése
Sokak emlékezetében élénken élhet – 10 évvel ezelőtt a tavaszi esőzések okozták a zöld árt, ekkor a Duna június 9-én 891 centivel tetőzött. Hiába az 1938-as évhez hasonló vízszint, ez a város belső területeit már abszolút nem fenyegette. Az operatív árvízvédelmi feladatokat a Fővárosi Csatornázási Művek látta el, több helyen is szükség volt a városban a kiépített védművek megerősítésére, homokzsákból falak emelésére, és a Margitszigetet pedig egy jelentős darabon speciális tömlős, mobil árvízvédelmi eszközzel védték meg. Észak-Budán volt még szükség jelentős plusz védelmet emelni, itt a Királyok útja–Nánási út vonalában húzódó magasság- és szelvényhiányos védművet mentett oldali támasztótöltéssel erősítették meg 1780 méternyi hosszon. De az észak-pesti oldalon is hasonló beavatkozásra volt szükség – derült ki Palkó György és Rácz Tibor Védekezés a 2013. évi rekord árvíz ellen Budapesten című cikkéből.
(Kiemelt kép: Fortepan/Wittner Lucia)