A 2026-os év aszálya, hőhullámai és energiaválsága megmutatta, hogy Budapest klímaalkalmazkodása és zöldátállása sok ponton nemcsak forráshiányon vagy szándékon, hanem a jogszabályi környezeten is múlik. A Fővárosi Önkormányzat gyakran nem rendelkezik hatáskörrel ott, ahol a felelősséget viseli, az országos jogszabályok sokszor elavult, a klímaváltozás korában már nem működő megoldásokat rögzítenek. A városvezetés ezért kezdeményezte, hogy terjesszenek fel az országgyűlés elé egy jogszabály-módosítási javaslatcsomagot, ami a hőség- és energiaválság tanulságain alapul.
A csomag kilenc szakpolitikai területen tesz javaslatot jogszabály-módosításra. A javaslatokat három közös elv köti össze.
Egyrészt az esővíz maradjon ott, ahol hasznosítható, és ezt egyaránt szolgálják a díjak, az építési szabályok, a vízjogi és az úttervezési előírások. Másrészt a "nemzetgazdasági jelentőség" a jövőben is gyorsíthassa ugyan az eljárást, de ne csökkenthesse a vízbázisok, a környezet és a városi zöldfelület védelmének minimumait. Harmadrészt a Fővárosi Önkormányzat felelőssége és hatásköre essen egybe: ahol a városi léptékű környezeti, klíma és vízgazdálkodási célokért felel, ott kötelező erejű szava legyen, a kerületekkel világos munkamegosztásban.
Az előterjesztés valamennyi érintett terület esetében bemutatja a problémát, a módosítási javaslattal érintett vagy megalkotni javasolt jogszabályt, valamint a javaslat céljait. Ahogy Bardóczi Sándor, főtájépítész is összefoglalta, szeretnék, ha az országgyűlés leporolná és úgy módosítaná az ősöreg jogszabályokat és szerződéseket, hogy azok szolgálják a települési klímaalkalmazkodást és a kibocsátás csökkentését, a vízmegtartást, valamint a zöld- és kék infrastruktúrát legalább a közművek és az utak rangjára emelnék egyenrangú infrastruktúraként. A pontos jogszabályhelyek és a normaszöveg megalkotása viszont, hangsúlyozzák, nyilván a kormány és a szaktárcák feladata.
A szakpolitikai területek között szerepel a csapadékvíz-gazdálkodás és vízmegtartás. Mint írják, a
Budapesten a lehulló esővíz ma nagyrészt a csatornába kerül, ahelyett, hogy a talajba szivárogna, a növényzetet táplálná vagy később hasznosítható lenne. Ennek nem műszaki, hanem elsősorban jogi és finanszírozási okai vannak.
A városvezetés szeretné, ha a csapadékvíz nem hulladék, hanem erőforrás lenne. Az üzemeltetés legyen finanszírozott a felelősség egyértelmű, a helyben tartás pedig gazdaságilag is érdekében álljon az ingatlanhasználóknak, beruházóknak.
A terület egyik problémája például, hogy egy épület tetővize ma nem vezethető át a szomszédos közparkba vagy fasorhoz, holott a fák éppen aszályban szorulnának rá. A kis forgalmú utakról lefolyó víz jogilag szennyvíznek minősül, ezért a csatornába kell vezetni akkor is, ha a mellette lévő zöldsáv hasznosíthatná, és a közlekedés volumene nem indokolja a szennyvízzé minősítést. Szintén probléma, hogy sok ingatlan esővizét szabálytalanul a szennyvízcsatornába kötötték be, ami záporkor túlterheli a hálózatot, az önkormányzatnak pedig nincs hatékony eszköze ösztönözni vagy szankcionálni az ingatlantulajdonosokat.
Egy másik szakterület a takarékos vízhasználat, vízkorlátozás és ivóvízbázis-védelem.
A mai vízdíj, vallja a városvezetés, nem ösztönöz takarékosságra: háztartások, vállalatok, állami és önkormányzati intézmények ivóvizet használnak öntözésre és autómosásra.
A vízkorlátozás szabályainak elavultságát is kiválóan megmutatta a 2026-os aszály. A városi fák és zöldfelületek öntözése nem önálló kategória, ezért a korlátozás elején szüneteltethető, holott hőhullám idején a lombkorona hűtő- és árnyékoló hatása közegészségügyi szolgáltatás, egy kiszáradt fiatal fa pedig évtizedes veszteség.
A területen probléma továbbá, hogy a város régebbi részein egyesített rendszer működik: ugyanaz a csatorna vezeti el a szennyvizet és az esővizet. Az újabb területeken elválasztott rendszer épült, külön csapadékcsatornával. Az elválasztott csapadékcsatorna a víziközmű-szolgáltatásról szóló törvény szerint nem víziközmű, ezért üzemeltetésére nincs díjbevétel: a költség az önkormányzatot és a kezelőt terheli, a karbantartás így rendre elmarad. Az egyesített rendszerű csatornák esetében a díj ráadásul kizárólag az elfogyasztott ivóvíz, vagyis a szennyvíz mennyisége után képződik. Az a tulajdonos, akinek az ingatlanjának burkolt felületeiről az esővíz a csatornába folyik, ugyanannyit fizet, mint aki a vizet helyben tartja.
A javaslat célja, hogy az ivóvíz pótolhatatlan erőforrásként jelenjen meg a díjakban és az engedélyezésben is.
A takarékos és visszatartó használat legyen olcsóbb, a vízbázisok védelme pedig ne legyen alku tárgya egyetlen beruházásnál sem. A jelenlegi jogszabályok szerint ugyanis, ha egy létesítmény Pest megyében, a fővárosi vízbázis védőterületén vagy felvízi oldalán épül, sem a víziközmű-ellátásért felelős Főváros, sem a szolgáltató nem kötelező résztvevője az engedélyezési eljárásnak.
A város fáinak védelme pedig a lakosság ellátása mellett vízhiány és korlátozás idején is prioritást élvezzen.
Ahogy egy másik szakterülettel összefüggésben írják, a probléma nemcsak az, hogy a Fővárosi Önkormányzatnak és a helyi önkormányzatoknak nincs mértékadó beleszólása a közigazgatási területükön zajló tervezésekbe és beruházásokba, hanem az is, hogy hiányos a szakmai intézményrendszer.
A településtervezésnek van jogszabályban rögzített szakmai felelőse: a főépítész, szürkeinfrastruktúrának – a víziközműnek, a csapadékvíz-elvezetésnek, a távhőnek, a közvilágításnak, a közutaknak, valamint a villamosenergia-, gáz- és hírközlési hálózatoknak – viszont nincs ilyen gazdája: ezek más-más tulajdonosnál, üzemeltetőnél és jogszabály alatt működnek, a közterület alatti és feletti tér sorsa projektenkénti közműegyeztetéseken dől el.
A 2026-os hőhullámok és az aszály viszont megmutatták, a klímaalkalmazkodás döntően infrastruktúra-kérdés: az öntözés, a hőségkezelés, a fasorok gyökértere, a csapadékvíz visszatartás infrastruktúrája, a vízellátás biztonsága és a fűtés-hűtés elektrifikációja ugyanazon a közterületi keresztmetszeten és sokszor ugyanazokon a hálózatokon versenyez, a válságkezelés pedig ágazatközi üzemeltetési adatokon és gyors döntéseken múlik. A városvezetés szerint tehát a főépítészi és a főtájépítészi intézmények analógiája alapján a szürkeinfrastruktúra szakmai felelősségére
szükséges lenne egy önálló, fővárosi főmérnöki jogállást is létrehozni, hogy a klímaalkalmazkodás ne az ágazati határokon akadjon el.
A városvezetés szerint szintén aggályos, ahogy Bardóczi is utalt rá, hogy a településtervek zöldinfrastruktúra- és csapadékvíz-munkarészei nem válnak kötelező területbiztosítássá és finanszírozott intézkedéssé, a közterületi és úttervezésben nem kérhetők számon a klímaalkalmazkodási és vízmegtartási követelmények, és a közösségi kertek, városi farmok, városszéli mezőgazdasági területek zöldinfrastruktúra-szerepét a jog nem ismeri el. A fák számára előírt felszíni fahely és a későbbi zöldtérfogat-pótlás nem biztosítja a működő gyökérteret, és nem pótolja az idős fák elveszett szolgáltatásait; a közmű- és útépítés gyökérkárosítása tartós vagyonvesztést okoz, a biztonsági távolságok és kiváltási költségek pedig gyakran ellehetetlenítik a fásítást.
A területhez kapcsolódó javaslat célja, hogy
a zöld- és kékinfrastruktúra a víz-, energia- és közlekedési hálózattal egyenrangú városi közmű legyen
nyilvántartott, tervezett, finanszírozott és védett, a nagyberuházásokkal szemben is. A fák és vízmegtartó felületek ne a közműépítés maradékaként, hanem előre biztosított helyen, tartósan működjenek. A városvezetés ezért egy új törvény, a Települési Zöld- és Kékinfrastruktúra Törvény megalkotását kezdeményezi, ami többek között szabályozza a kötelező, egységes adatmodellű digitális zöldvagyon-, fa- és kékinfrastruktúra-katasztert, a zöld–kék–szürke infrastruktúra integrált tervezését és a biológiai aktivitásérték-követelményeket, valamint a favédelmet.
A csomagban kitérnek arra is, hogy a jelenlegi szabályozás ellehetetleníti, hogy a parkok és fasorok fenntartásakor keletkező lombot, nyesedéket és füvet helyben komposztálhassák, mert a közterület-fenntartás során keletkező zöldhulladék jogilag hulladék, kezelése pedig engedélyköteles, holott értékes talajjavító anyag lehetne: a komposzttal kezelt talaj több vizet tart meg, a fák és gyepek jobban viselik az aszályt és a hőséget.
Az is probléma, hogy a kisléptékű közösségi és intézményi (kerületi, iskolai, társasházi) komposztálásra nincs egyszerűsített, mennyiségi küszöbhöz kötött szabály, ahogy az is, hogy a komposzt talajjavítóként való felhasználásához termésnövelő anyagként külön engedély szükséges, ami városi léptékű, saját célú felhasználásnál aránytalan teher.
Az javaslatcsomagban helyett kapott az is, hogy a magyar jogba csak részben került be az uniós irányelv, miszerint
minden háztartás, kis- és középvállalkozás és közintézmény megoszthatja a saját vagy közösen működtetett megújuló termelőegységének áramát a közcélú hálózaton keresztül,
a hálózati engedélyes pedig köteles a megosztott mennyiséget mérni és a fogyasztásból levonva elszámolni. Minden közvetlenül akadályozza a Fővárosi Önkormányzatot is: az intézményei, telephelyei és közterületi építményei tetején termelt napenergiát nem oszthatja meg más fővárosi intézményekkel, és nem juttathatja el az energiaszegény háztartásokhoz sem, tehát kihasználatlan marad a városi tetőfelületek termelési potenciálja.
A városvezetés javaslatcsomagja, ami egyébként két új országos jogszabály megalkotását is és több meglévő módosítását kéri az országgyűléstől, 19 igent és 9 tartózkodást kapott. A főtájépítész azt mondta, ők rengeteget dolgoztak ezen, minden tapasztalatukat belerakták, remélik, nem hiába tették. Bardóczi azt is hozzátette,
a javaslatcsomag és annak sorsa nem pusztán budapesti ügy. Minden magyar településről szól, amelynek egyszerre kell megküzdenie a klímaváltozással és az elavult szabályozás következményeivel. Az ország legnagyobb és szakemberekkel legjobban ellátott önkormányzataként viszont érezték ebben a felelősségüket. Mint írja, „innentől az országgyűlésre és az előkészítő minisztériumokra szegeződik minden szem, mikor lesz ebből, illetve lesz-e ebből települési eszköz”.