KULTÚRA

Hol sírjaik domborultak


Az 1956-os forradalom 70. évfordulóján a Főváros az Eidolon Centre for Everyday Photography-val és a Fortepannal rendhagyó módon emlékezik és emlékeztet három budapesti helyszínen. A Ferenciek terén, a Rákóczi téren és a Markusovszky téren felállított köztéri emlékpontok az 1956-ban köztéren eltemetett civil áldozatok előtt tisztelegnek.

Ha lehetséges volna drónfelvételeken felidézni a budapesti ötvenes éveket, sok egyéb mellett azt az érdekes megfigyelést tehetnénk halottak napjával kapcsolatosan, hogy a tíz lehetséges alkalom során egyszer fordult elő, hogy nem csak a megszokott helyszínek – a temetők – úsznak gyertyafényben. Ez az állítás azonban amennyire igaz, annyira hamis is. Kilenc képen valóban csak a temetők lennének világosabbak, de a kivételes képről is elmondható lenne ugyanez. Azon is csak a temetők világítanának, de a hivatalosak mellett a szükség szülte kényszerből létrehozott, ideiglenes sírhelyek is.

Amelyekből egy is sok, mert ilyet csak akkor ásnak, ha baj van. 

1956 októberében (és utána is) sok ilyet ástak. Pontos számukat nem tudni, ahogy arról sincs pontos adat, összesen hány embert földeltek el így. A kegyetlen szóhasználatot indokolja, hogy a temetés, és az ezzel kapcsolatos kifejezések leggyakoribb jelzője a „végső”.

Végső út, végső búcsú, végső nyughely. Végtisztesség.

1956 kirakat
Kép: Mácsai István/Fortepan

Amikor 1956-ban ideiglenes gödröket kellett ásni mindenfelé, így a frekventált fővárosi közterületeken is, bőven akadt gyakorlott munkaerő; a budapesti sírásó önképzőkör 1944-ben alakult, legjobb eredményeit 1945 tavaszán érte el.  A képzelt alapszabályzatban különösen ügyeltek az amatőr státuszra, tudták ugyanis, hogy nem végső nyughelyet készítenek elő, hanem csatát vívnak… Mert a halottakat el kell temetni, nemcsak a látvány meg a szagok, de a járványveszély miatt is. Ahogy azt is tudták, hogy hamarosan valakiknek ki kell majd ásniuk mindazokat, akiknek egyedül a halott-státuszuk nem volt ideiglenes.

Ezért is volt szükség amatőrökre: a temetői sírgödrök szabványai csak akadályt jelentettek volna az exhumáláskor.

„Amikor a Klauzál téren kihantolták a tömegsírokat, valamiféle áttetsző, pergamenszerű anyagba csomagolták be a halottakat, és tették fel őket egy teherautó-félére – (új ablakban nyílik meg) nyilatkozta az Énbdapstemnek 2024-ben Kardos Péter rabbi, aki gyerekként volt szemtanúja az eseménynek, amely a nagy nyilvánosság előtt zajlott. Azonban 1956 után ilyesmi csak a legritkább esetben történhetett. 

Dob utca 1956
Kép: Mácsai István/Fortepan

 „A szocializmus évtizedeiben nemcsak a forradalom története, hanem a halottak története is érinthetetlen volt. Családok százai évtizedekkel később is csak hallomásból tudhatták, hogy szerettük hol nyert végső nyughelyet. Az 1988–89-es rendszerváltás egyik alaptörténete a kivégzettek – beleértve Nagy Imre miniszterelnök és bajtársai – sírhelyének és maradványainak felkutatása, majd újratemetése volt” – olvashatjuk a Fortepan alapító, Tamási Miklós  sorait a projekt bevezetőjében, amely így teljesen más nézőpontból próbája teljesebbé tenni az 56-os forradalomról alkotott képünket.  

Eidolon-oszlop
Kép: Gallov Adrienne/Énbudapestem.hu

Tamási szerint a köztereken eltemetettek emlékezete azért is hiányos (ha egyáltalán létezett), mert a sírokat 1957 elején titokban exhumálták, és minden nyomtalanul eltűnt. "A sírhelyek, egyszerű keresztek, amelyeket 1956-ban mindenszentekkor még virágok és gyertyák borítottak, alig egy évvel később már feledésbe merültek. Emléküket egyedül a fényképek, filmfelvételek őrzik” – szögezi le Tamási, hozzátéve, hogy a projektben ezért vállalkoztak arra, hogy a sírhelyeknek egy részét felkutassák és az eredeti helyszíneken emlékpontot hozzanak létre. 

És ehhez kizárólag a fotókra támaszkodhattak. Tamási Miklós szerint ritkán fordul elő, hogy egy történelmi esemény egyetlen bizonyítéka csak egy fotó, ám ez esetben többé-kevésbé erről van szó. Nincsenek tanúk és tanúvallomások, nem születtek feljegyzések, és nem folyt az ügyben nyomozás. A sírhelyekről nem készült semmilyen lista, az áldozatok neve sem ismert. Az egyetlen bizonyíték tehát a fénykép: íme, a fotókon látható, hogy halottakat rejtett a föld a Ferenciek terén, a Rákóczi téren, a Bakáts téren és Budapest további egy tucat terén.