November 8-ig látogatható a Biodómban idei World Press Photo kiállítás, ami most is felér egy kemény gyomrossal – ha lettek volna még illúzióink, hogy milyen éven is vagyunk túl. Persze ez a műfajból is adódik, hogy inkább a történések tragikusabb, drámaibb oldalát ragadják meg és a legmegrázóbb és legfontosabb képek a háborúról, válságról és az emberi kitartásról készülnek.
Feltehetően az idei év az utolsó, hogy a Biodóm és a Főváros ad helyet a kiállításnak. „Budapest számára megtiszteltetés volt az elmúlt években vendégül látni a World Press Photo kiállítást, de úgy van az jól, ha ez a kiállítás hazatér végre, és újra megtalálja az otthonát egy állami múzeumban" – mondta el a megnyitón Karácsony Gergely főpolgármester. Idén a World Press Photo mellett két kísérő kiállítás is helyet kapott, a Fel is út, le is út a 2026-os választási legemlékezetesebb képeit mutatja be a 24.hu fotóriportereitől. A Sortűz 1956: Bojár Sándor (MTI) fotóival emlékezik a 70 évvel ezelőtti forradalom és szabadságharcra.
A fotókiállítás kapcsán nem is a képekről magukról és a megörökített eseményekről akarok klasszikus kiállítás ajánlót írni, mert a legtöbb fotót mindannyian láttuk, a híreket olvastuk, hanem inkább arról, hogy milyen nagyon ambivalens viszonyom van a sajtófotó-kiállítások műfajával, és miért fontos, amit itt látunk évről évre. Egyrészt nagyon hatásosnak találom őket, főleg ahogy ilyen töményen zúdítja ránk az elmúlt egy évünket, egy pillanatnyi pihenőt sem adva kényszerít végig az eseményeken, és rengeteg gondolat kavarog bennem napokig minden évben.
Másrészt hány olyan esemény van évente világszerte, ahol egy-egy fotó bejárja a világsajtót, pár napig beszélünk róla, majd jön a következő esemény, hír, és kitakarja az előző. Pedig az a földrengés, háború, elnyomó rezsim emberek ezreinek és millióinak a mindennapja maradt, csak tőlünk valahol távol. Susan Sontag A fényképezésről c. esszégyűjteményében (Platón barlangja, 1977.) írja, hogy a képiség ilyen elharapózása, a természeti katasztrófák, háborús konfliktusok okozta szörnyűségekkel való napi szembesülés valójában érzéketlenné is tesz minket ezekre. A képáradat
mindennapivá szelídítette az iszonyatot, ismerősnek és távolinak tüntette fel (hiszen csak egy fénykép) s egyszersmind elkerülhetetlennek is.
A fénykép csak addig megrázó, amíg valami újdonságot közöl. Sajnos az ingerküszöb egyfolytában emelkedik – részint éppen ilyen szörnyűségeket bemutató képek terjedése miatt. (...) A szörnyűségekre ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a pornográfiára. Többszöri megtekintés után ugyanúgy megkopik a döbbenet - írja szintén Sontag.
Azokban az években, amikor Sontag az esszéjét írta, napi pár száz kép volt az, amivel a nyugati világban egy ember találkozott, ezzel szemben ma, amikor az időnk jelentős részét a virtuális térben szinte kizárólag képek között töltjük, egy nap átlagosan 5–10 000 képet is látunk. Ezért is egyre nehezebb műfaj a sajtófotó, elérni, hogy egyetlen kép, vagy egy sorozat átverekedje magát ezen a hatalmas vizuális ingerekből álló masszán és a pillanatnyi kedélyborzoló hatása után le is ülepedjen a nézőben, hogy miről szól, mit jelent, amit látott.
Már a kiállításra benevezett fotók száma is enormis, idén 141 ország 3747 fotóriportere összesen 57376 benevezett fotója közül kellett a zsűrinek válogatnia. Amint írják, olyan alkotásokat díjaztak, amelyek gazdagon és árnyaltan jelenítették meg jelenünk legégetőbb problémáit – a pusztító konfliktusoktól a rendfenntartók túlkapásain át az éghajlati válságig és a nők jogainak érvényesítéséig.
Ebből is adódik a már említett ambivalens viszonyom az ilyen kiállításokkal. Mert amíg azt gondolom, a folyamatosan egyre feljebb srófolt borzalom kiüresedik, addig a képek ilyen méretben való megjelenítése, és az analóg kiállítás formája valamennyit vissza tud adni a pillanat megértéséhez. Egy plakátméretű fotó előtt talán jobban megértjük és megérezzük azt, hogy mennyire közünk van ezekhez az eseményekhez, mennyire ugyanolyan emberek vagyunk végső soron, mint akiknek a képeken éppen sarkaiból fordult ki az életük.
Vagy épp az ellenkezője, kicsit fellélegzünk, hogy az ICE által elválasztott családok nem a mieink, a gázai humanitárius segélyek vészhelyzete távol történik tőlünk, a spanyol erdőtüzek már közelebb, de azért még mindig nem a szomszédban, az ukrán-orosz háború ugyan a szomszédban van, de ki se nyissuk, ezzel kapcsolatban milyen propaganda formálta Magyarországon az emberek véleményét, nem itt lángolnak a toronyházak, nem itt viszi el a víz az egész életünket. Még. Most. Addig jó, amíg az ilyen sajtófotó kiállítások nem a mi életünkről szólnak, hanem a fotók megtekintése csak egy délutáni programként szerepel a naptárunkban.