A Szépművészeti Múzeum nagyszabású emlékkiállítással tiszteleg a világ leghíresebb magyar származású képzőművésze előtt.
Amikor az egész világ Victor Vasarelyt, azaz Vásárhelyi Győzőt ünnepelte mint a képzőművészet megújítóját, Magyarországon Felekiné Gáspár Anni kapott Munkácsy-díjat Füttyös kalauznő című festményéért. Noha e tény tökéletes példázata annak is, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, ez Vasarely esetében többszörösen sántít; ő ugyanis – ismerve a hazai viszonyokat – meg sem próbálkozott hazai karrierrel. Legfőképp azért, mert így élete végéig következetes maradhatott ahhoz, amit tanárától a húszas évek végén tanult meg idehaza, Bortnyik Sándor műhelyében. „Döntő eseménye életemnek (...) Ott találkoztam először a modern plasztika gondolatával, ott értettem meg, hogy mindennek, tehát a művészetnek is haladnia kell a korral. Nincs sok értelme napjainkban olyan képeket festeni, amilyeneket a középkorban a reneszánsz alatt, a neoklasszicizmus korában vagy a század elején festettek mestereink.
A kultúrértékek bizonysága szerint minden korból csak az autentikus újítók művei maradtak fenn, s ezt az igazságot én rögtön magamévá tettem, és törhetetlen akarattal indultam el az ismeretlen ígéretek nehéz útján
– nyilatkozta Vasarely ifjú korára visszaemlékezve.
Az életmű ismeretében elmondható, hogy küldetését teljesítette, sohasem tért le az általa kijelölt útról, nem dőlt be divatoknak és az olcsó megoldásokat is hanyagolta – ezzel nemcsak önmagát és saját művészetét találta meg; Vasarely képzőművészként eljutott oda, ahová csak nagyon kevesen a XX. században: alkotásaival teljesen új fejezetet nyitott a művészet történetében.
A Szépművészeti Múzeumban a mester 120. évfordulója alkalmából megrendezett kiállítás is ezt támasztja alá. Persze a kurátorok, Pócs Veronika, a budapesti Vasarely Múzeum muzeológusa és Zombori Mónika, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Gyűjteményének muzeológusa biztosan nem a „méltán világhír” bizonyítását és reprezentációját vállalták, ám a kifejezett nagy léptékű, méreteiben talán csak a híres 1969-es Műcsarnokbéli „bemutatkozó kiállításhoz” hasonlítható tárlat megtekintése után nem lehet vita tárgya a művész jelentősége…
A kiállítás időrendben követi Vasarely pályájának fő alkotói korszakait: a korai, figurális kísérletektől a geometrikus absztrakció letisztult rendszerein át az optikai jelenségek tudatos szerkesztéséig. „A bemutatott művek érzékeltetik azt a következetesen épülő gondolati ívet, amelyben a forma, a szín és a mozgás viszonya nem pusztán esztétikai kérdésként, hanem a modern vizuális nyelv alapvető elemeként jelenik meg.
A látogatók képet kaphatnak arról is, miként törekedett Vasarely arra, hogy a művészet kilépjen műtermi keretek közül, hogy a mindennapi környezet, az építészet és a városi tér alakítójává váljon” – olvasható a Szépművészeti Múzeum ismertetőjében. Ennek bizonyítására a kiállítás azokat a művész által létrehozott intézményeket említi, amelyeket lehet ugyan Vasarely-múzeumoknak nevezni, de ezeken a bemutatóhelyeken nemcsak műtárgyakat tekinthetnek meg a látogatók, hanem az alkotói szándék szerint olyan vizuális rendszer tárul fel előttük, amely kutatható, tanítható. A hétköznapokhoz jobban köthető, hogy a Vasarely-motívumok kiszabadultak a kiállítóterekből, és például lakótelepek házainak homlokzatáról köszönnek vissza ránk.
A Vasarely nevével fémjelzett stílus, az op-art egészen rendkívüli hatás gyakorolt a hatvanas évek divatvilágára, miképp a dizájnjára is.
Az op-art motívumok a popkultúra meghatározó vizuális elemeivé váltak, kis túlzással, felhúzták a sorompót a kortárs képzőművészet következő nagy dobásának, a pop-artnak. Amelyben teljesen feloldódtak az op-art toposzai, és már szó sem volt következetességről, a tudomány megismerésére irányuló olthatatlan vágyról.
A korai művek közül a 1938-as Mitin című reklámgrafikája a legdöbbenetesebb. Ebben ugyanis teljesen kiforrottan jelenik meg mindaz, ami egy Vasarely-művet rögtön felismerhetővé tesz. A sakktáblaszerű felület a kompozíció különböző pontjain torzít hullámzik és gömbszerűen kiemelkedik Ám ez még ösztönös nekirugaszkodás volt, elmélet nem állott mögötte. Ugyancsak 1938-as keltezésű az 1959-ben készült híres Zebrák című művének előzménye. Látszólag ugyanolyan, ám az apró különbségek épp annyi változást idéznek elő, hogy ha megmagyarázni nem is tudjuk, de nyilvánvaló, hogy az miért válhatott világhírűvé, a másik meg miért nem. A Szépművészeti Múzeum kiállítása talán az első alkalom, hogy olyan 1940-es évekből származó műveket is láthatunk, amelyeket csak tévutasnak nevezett alkotója. Nem véletlenül: ha Vasarely azon az úton haladt volna, amely az efféle képek alkotóit tereli egy irányba, talán soha nem hallottuk volna róla.
Vasarely nagy felismerése az volt, hogy szemben a XX. század legtöbb irányzatával egyáltalán nem volt harsány, nem volt ordenáré, nem volt nárcisztikus, nem emberiség mocskát akarta sajátos módszerekkel eltüntetni.
Nem az emberiség fájdalmát, a fizikai/szellemi/lelki nyomort nézte, hanem a reménységét: a tudományt, amely az űrkorszak előszobájában készülődött sokszoros forradalmakra
„Most pedig megkísérlem egy általános helyzetkép gyors vázlatát. Nagyot fordult egynéhány évtized alatt a világ. A dinamikus gépek meggyorsították a haladást, s dialektikus gépek, mint a nyomdatechnika, a mozi, a televízió, a rádió és az elektronikus agyvelők egyre szédítőbb iramban informálnak minket, mennyiségileg és minőségileg, a földteke színpadán történő változásokról. A népek közel kerültek egymáshoz, lehetővé vált kultúrák, eszmék és találmányok kicserélése; az emberi és elvont tudományokat új alapokra fektették, a matematika, a fizika, a kémia, a genetika, a csillagászat, az ökonómia, a szociológia, a pszichológia, a kibernetika már nem egy misztikus, idealista, egocentrikus és maradi emberhez szólnak, hanem egy öntudatos, tudni vágyó, materialista és szociális gondolkodású lényhez” – nyilatkozta 1970-ben, hozzátéve, hogy a romantikus egyén, a gőgös zseni művész helyett speciális szaktudású csoportoknak kellene képviselniük a művészetet. „A festő nem ihletett, inspirált valaki, hanem képzett kutató, hasonlatos a tudóshoz, aki tisztában van az emberiség testi, fizikai és szellemi jogaival.
Mi tanúi vagyunk egy technológiai világtársadalom fájdalmas, de sokat ígérő születésének.
A múlt ideológiai forradalmai lassan meghozzák gyümölcseiket, a materialista javak elosztásával párhuzamosan, az embermilliók igényelni kezdik a kultúrjavak elosztását is, a művészet tehát közkincs kell legyen” – jelentette ki 56 évvel ezelőtt és általánosságokat illetően prognózisa helytállónak bizonyult. Ám egyvalamiben hatalmasat tévedett. Ő kultúrjavak alatt bizonyosan nem azt értette, amit mai átlagember.
A kiállítás augusztus 12-ig látható a Szépművészeti Múzeumban