A 90 éves Kemény György életmű-klállításán a magyar szocializmus és a magyar kapitalizmus szürke évtizedeinek különleges epizódjai úgy változnak színpompás feledhetetlen emlékképekké, hogy egy pillanatra sem jut eszünkbe a múlt megszépítésének kínos igyekezete. Erős kezdés a legújabb fővárosi kiállítóhelyen, a Budapest Új Városházi Galériában.
A szocializmus éveinek egyik kulcsszava a hiány volt, a politika nagy bűvészmutatványa pedig a hiány megszüntetése volt. Ami soha nem vonatkozott – hogyan is vonatkozhatott volna? – a nagy egészre. Valójában a népbutítás sajátos eszköze volt, infantilizálás már-már iparszerűen. A lakosság kiskorúsítása a hiány kapcsán volt a legfeltűnőbb, ha elolvasunk néhány cikket az 1970-1980-as évek karácsonyi vásárairól, ugyanazt látni, mint a régi Mikulás ünnepségeken: a jóknak csoki, szaloncukor (a kapható kétféléből az olcsóbb) a rosszaknak virgács. (Ami végeredményben gyerekbántalmazás, de akkoriban családon belüli erőszak sem számított gyerekbántalmazásnak.) Persze a tavasznak is megvolt a hasonlóan atyáskodó hangnemben intonáló hiányos slágertémája:
lesz-e elég sör nyáron, és főleg: lesz-e elég sör a Balatonnál?
A példák sora a végtelenségig elnyújtható, ezzel együtt, a hiánygazdálkodásnak igenis voltak pozitívumai, és nemcsak lelki értelemben.
Például a plakáttervezés.
Ami a hatalom számára 1956-ig kizárólag a propaganda miatt volt fontos, ám az 1960-as évek elejétől, konszolidáció címén e területre is jelentős mennyiségű langy fuvallat jutott. Annyi biztosan, hogy a művész ha szabadnak nem is érezhette magát, de tapasztalhatta, hogy nem fagy meg körötte a levegő. Különösen azután, hogy az ún. gulyáskommunizmus előrehaladtával megszületett egy ugyancsak teljesen abszurd fogalom,
a piactól független szocialista reklám,
amelyről utólag bátran kijelenthető, hogy létezése közvetlenül és kizárólagosan egyes-egyedül a kortárs magyar képzőművészet számára biztosított hasznot, közvetve viszont a egész társadalom jól vele. Ugyanis azon felül, hogy aktuálisan megélhetést biztosított a kortárs képzőművészek számára, örömet (de akár bosszúságot is) okozhatott a kedves nézők számára, távlatokban nézve pedig a legfontosabb az, hogy pedig jó néhány, ma már klasszikusként emlegetett hazai alkotás született ily módon.
A valóágtól elrugaszkodott, „gyerekneknézéssel” működő és a plakátmegrendelésekkel vigasztaló rendszer Kemény György számára annak ellenére ideális tereppé vált, hogy előtte majd’ mindenétől megfosztották a nagypolgári Kemény-családot.
A művész úgy állt bosszút, hogy nem volt hajlandó felnőni.
Kemény György tudatosan-ösztönösen megmaradt gyereknek, tisztában volt ugyanis azzal – mert személyesen is megtapasztalhatta a vészkorszak idején –, hogy a gyerekek féktelen kíváncsisága, naivitása és lelkesedése a legnehezebb pillanatokban életmentő lehet. Azt meg kiváltképp tudta, hogy a népnevelő hangadókat a legkevésbé a gyerekek izgatják, és azok addig a felismerésig már el sem jutottak, hogy attól, hogy gyerek valaki, nem lehet mindent megetetni vele.
Merthogy a rendszer nem a gyerekeket nézte gyereknek, hanem a felnőtteket. És mivel Magyarországon a társadalom túlnyomó része túlélésre rendezkedett be, e tekintetben is igyekeztek az elvárásoknak megfelelni. Látszólag olyan kompromisszum volt ez, amelytől még nem hajlik a gerinc, csak hát ettől függetlenül is maradandó károsodásokat okozhatott. De Kemény Gyuri okosabb volt ennél. Életkedve, pozitív hozzáállása átsegítette minden nehézségen, derűs szemléletéből a sötétebb tónusú műveire is jutott valamennyi.
A művész május végén ünnepelte a 90. születésnapját, amely összecsengett a főváros új kiállítóterének, a városháza épületében kialakított Budapest Új Városházi Galéria megnyitásával, így adta magát, hogy az első kiállítás az ő munkássága előtt tisztelegjen. De a fenti sorok után talán az sem szorul magyarázatra, hogy miért lett
az életmű-kiállítás címe egyszerűen csak Gyuriii!
Annyit talán érdemes hozzátenni, hogy Kemény György nemcsak derű és az életigenlés megtestesítője, de az annyit emlegetett budapestiségnek is.
Amelyről három évvel ezelőtt ezt nyilatkozta az Énbudapestemnek: „ Itt vagyok már 87 éve, itt születettem és minden fontos és nem fontos dolog itt történt velem. Konkrétan a fővároshoz tartozik, hogy a Budapest Fesztiválzenekarnak és a kilencvenes években megrendezett Budapest Art Expóknak én terveztem az arculatát. Nagyon szeretem a Szépművészeti Múzeumot, a Lánchidat… De bírom a szemben lévő ház álreneszánsz ablakait is. És ugyanúgy szeretem a szupermodernt is. Nem vagyok ellensége a MOL-toronynak, szerintem sok ilyet kellene még építeni. Kérdezik sokan, hogy miért nem mentem ki külföldre, Amerikába, Franciaországba? Hát azért nem, mert ott nincs Lánchíd, nincs Szépművészeti Múzeum, nincs Magyar Tudományos Akadémia, amelynek a tagja vagyok, ezért ahányszor bemegyek, úgy köszönök Széchenyinek, hogy
Szia!
A három évvel ezelőtti beszélgetés apropója az Dob utca újdonsült látványossága volt; lelkes lokálpatrióták a kerületi önkormányzat támogatásával a Locomotív GT Bummm! című 1973-as nagyszerű lemezének borítóját – Kemény György fantasztikus grafikáját – másolták egy 21 méter magas tűzfalra, 200 négyzetméternyi felületen. Az falfestmény a lemez kiadásának ötvenedik évfordulójára készült, a helyszín kiválasztását az indokolta, hogy gyerekkorában Presser Gábor is a közelben lakott. A attrakció kapcsán természetesen Kemény György is reflektorfénybe került, s a lemezborító egy csapásra a legismertebb művévé vált.
A Bummm! borító sokszoros nagyításban a mostani életmű kiállításon is egyből feltűnik, ám az egyéb művek sokasága főleg azt bizonyítja, hogy a korszak legmenőbb zenészeinek karikatúrának beillő, ám annál mélyebb és kifejezőbb ábrázolása korántsem tekinthető Kemény főművének.
Igazán nagy öröm, hogy a kiállításon látható annak a freskónak a teljes reprodukciója is (!), amely Kőszeg Ferenc egykori belvárosi szobájának falát díszíti a ma is – és remélhetőleg még sok-sok évig, lévén fővárosi védettséget élvez. „Michelangelo módjára szintén a saját kezemmel festettem 1970-71-ben.
Egy éven át minden szombat éjszaka buli volt a lakásban, akkor dolgoztam.
Ott nyüzsgött a teljes demokratikus ellenzék, segíthettek, ha akartak, de megmondtam, ha valaki kiszalad a vonalból az nem festhet tovább, hanem kimegy zsíros kenyeret enni” – mesélte erről Kemény György, akinek 56 évvel ezelőtt sejtelme sem lehetett arról, hogy a magyar pop-art egyik legjelentősebb művét festegeti – hobbiból, baráti alapon.
De látható a másik legjelentősebb magyar pop-art mű, a Gyerekkori önarckép is, amely 1968-ben. Ma már Ludwig Múzeum gyűjtemények becses darabja, amelyről a múzeum honlapja ezt írja: „A pop art színvilágát és harsányságát hordozó képen a művész 1940-es fényképe idéződik meg, míg az osztott felületen eltérő síkokban jelenik meg az arckép, a balatoni nyarak emléke, a pohár málnaszörp és Mickey Mouse égő alakja – a valódi szövetből készült, fagombos kabát kilép a térbe. A látszólag derűs munka a művész élettörténetére utal. Édesapja 1944-ben, hogy fia életét mentse, beadta a zsidó árvaházba. Onnan azonban a gyerekeket és oktatójukat a nyilasok elhurcolták, a tanár eközben a gyerekek megnyugtatására egy Mickey egeres könyvből olvasott fel nekik. Őt másnap agyonlőtték, és a gyerekeket a Duna-partra vitték – kivégzésüket azonban megakadályozta egy szovjet tüzérségi támadás.”
Mi az élet nagy csodája,
ha nem az, hogy e gyerekek egyike, 81 évvel később, hosszú és színes életútjára visszatekintve így köszönti életmű-kiállításának látogatóit: „Végül: optimista, vidám civil ember is vagyok a történelem több szörnyű vihara után is, imádom az életet, a szerelmemet, a fiamat, Budapestet, ahonnan soha nem költöztem máshova..."
A kiállítás 2026. augusztus 31-ig látogatható keddtől vasárnapig 14 és 20 óra között a Budapest Új Városházi Galériában (1052 Budapest, Gerlóczy u. 2.)