Számtalan olyan hely van Budapesten, amik nagyon közel – méretekre – vannak a naponta tízezrek által használt és ismert területektől, mégis szigorúan el vannak zárva és földi halandó ritkán tévedhet be ide. Nem azért, mert titkot rejtenek, hanem mert ridegek és veszélyesek, az itt dolgozók szerint pedig valószínűleg nem is elég érdekes. Ilyen hely lehet egy hídnak az a része, ahol nem jár villamos, nem teker biciklis és ahova még a nap sem süt.
A Rákóczi híd pesti hídfőjénél van egy kapu, ami mellett ezrek száguldanak el gyanútlanul HÉV-en zötykölődve, mi pedig már a kapun beengedve, éppen a fémlépcsőkön közeledünk két állomásos hídtúránk első részéhez, a külvilágtól elzárt hídkamrához és az ebből nyíló hídszekrényhez.
Ez utóbbi közvetlenül az útpálya és a villamos sínek alatt fut 500 méter hosszan, itt vezetik át a Dunán a déli városrészeket összekötő elektromos és távközlési kábeleket, valamint egyéb infrastrukturális csővezetékeket. Négykézláb kúszni nem kell, de időnként mélyre hajolni igen – a hangulat már-már közelíti a Die Hard-filmek folyosóit, ahol John McClane találja magát minden karácsonykor, miközben megmenti a világot. Sötét van, és annyira el vagyunk zárva a külvilágtól, hogy nem lakik itt semmilyen létforma: nemhogy ember nem jut be, állatok, sőt még rovarok sem nagyon, nincs eldugott madárfészek vagy pókháló, az örökifjú David Attenborough nem véletlenül nem forgatott itt.
Pedig heti egyszer találni itt óvatosan, fontolva haladó létformát, amint körülnézve keres valamit. Hibát, repedést, a korróziót ellenőrzi, közmű csöveket és kábeleket. Ő a hídmester. A híd szeme és a kulcsok őrzője, aki adott hidat, hidakat felügyel, de ügyeleti rendszerben mindegyikért is felel. Budapesten négyen vannak összesen, 1 óránál messzebb nem lakhatnak a műtárgyaktól – ahogy ők nevezik a hidakat – és nem lehetnek tériszonyosak sem. Egy híd 100 évnyi folyamatos rezgést, hőtágulást és milliónyi jármű okozta terhelést kell, hogy kibírjon. Ebben az értelemben a Rákóczi híd egyébként fiatalnak számít – 1995-ben adták át – a hídmesterek szerint szuperbiztonságos, annál is inkább, mert mint kiemelt fontosságú létesítményt, még fegyveresek is őrzik.
A hídmester rendszeres sétái alatt nyilván megszokta, amitől az egyszeri látogató csak kapkodja a fejét. A fejünk felett nem sokkal zajló forgalom hangjai tompa morajként hatnak a hosszú fémdobozban, de időnként egy mélyebb hang kiválik a kakofóniából és magabiztosan erősödni kezd. Nem meglepő, hogy az 1-es villamos nagyobb hanghatással érkezik, mint a többi jármű, de eléggé elvonja a figyelmünket az, hogy biztonságosan haladjunk az egyébként gyér megvilágítással rendelkező helyen, ezért nem kapcsolunk rögtön. A fejünk fölé érő villamos hangja fülsüketítő, háborús filmek hangkulisszáihoz hasonló zajjal jár, de ez valamiért mindenkit zavart nevetgélésre késztet. Talán a tehetetlenség és kiszolgáltatottság miatt.
A második állomásnál megértjük, hogy miért kell szeretni a mélységet, ha valakit a hidakhoz köt a szakmája. A hídkamrából most egy másik irányba indulunk, itt van természetes fény és friss levegő is, bár még mindig a híd alatt vagyunk. Megerősítjük, a híd alul is piros, ahol nem látja senki, a festés nem csak esztétikai kérdés, hanem a rozsdától is véd. A kezelőjárdának nevezett, rácsos közlekedő, amin a hídkamrák és pillérek között lehet haladni alázatra tanítja az embert. Először átbotorkálunk a robogó HÉV-ek felett, majd magunk mögött hagyjuk a köves folyópartot is, hirtelen pedig a sebes Duna fölött találjuk magunkat egy átlátszó úton lépdelve. Erős a szél, kileng a szerkezet, a talpunk alatt pedig zölden hömpölyög az óriási víztömeg. Kapaszkodni korlátokba lehet, de ezt a szakaszt értelemszerűen nem takarítja senki, ezért biztos, hogy vastag piszok, galambürülék és pókháló egyvelegébe nyúlunk.
A villamos továbbra is hangosan halad el felettünk, de annyi most az inger, hogy örömmel fogadjuk dübörgő zaját, ami legalább ismerős és remélhetőleg ártalmatlan. A járda minden lépésünkre kong egyet, a kezünk kérges a mocsoktól, végtelennek tűnő, hosszú út vezet a pillérekig, ahol meg lehet pihenni, de elfelejteni nem, hogy a visszaút még hátravan.
Valóban vannak ennél közönségbarátabb helyek Budapesten, de kihagyni meg nem szabad, ha kínálja magát a lehetőség, hogy egy szakmai csapattal kicsit rálássunk Budapest fonákjára és jobban megértsük és megmutassuk, hogyan működik a város a színfalak mögött.