Március 29-én, 79 éves korában elhunyt Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professor emeritusa, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, a Magvető Kiadó szerzője.
A szomorú hírt a család kérésére Török András közölte Facebook-oldalán, és azóta már számtalan barátja, pályatársa, tanítványa és rajongója búcsúzott a kiváló tanártól.
Karácsony Gergely szerint az egyik legszabadabb ember volt, akit valaha ismert.
„Többször elmondta, hogy ő elsősorban tanár, és mi szívesen tanultunk tőle, akár az iskolapadban, akár a verseiből, esszéiből. A tudás mellett igyekeztünk magunkba szívni a belőle áradó derűt. Mindig is fájó pont lesz, hogy a szabadság iránti vágy, a rossz kompromisszumoktól való irtózás Londonig kergette Budapestről, bár mindig is, utána is itt volt otthon. Tartozunk annyival Nádasdy Ádámnak, hogy olyan országot teremtünk, ahol úgy élhetne, ahogy mindig, mindenhol: hazugságok nélkül” – írta Facebook-bejegyzésében a főpolgármester.
Nádásdy Ádámra egy 2005-ben készült interjúrészlettel emlékezünk, amely 21 év alatt sem vesztett aktualitásából. Az interjút Györe Gabriella és Keresztury Tibor készítette a Litera.hu irodalmi portál számára. A teljes szöveget itt olvashatják.
Az egész fölnövésem meg fiatalságom a rend körül bonyolódott. Nagyon mélyen bennem, bennük volt az igény... végül is ez az egész a haza sorsával is összefügg. Hogy ami itt történik, az nincs rendben. Ez nem egy szisztéma, nem egy rendszer, nem egy ország - így nem lehet működtetni. A Parlament nem Parlament, a párt nem párt, a kormány nem kormány, a villamos nem villamos... a végén az ember már semmit sem hitt el, és semmit sem vett komolyan, s tudta, hogy az ellenkezője sem igaz annak, ami az újságban van. Valóban, a rend elvesztése, hogy azelőtt, persze, így volt meg úgy volt, hogy akkor még volt költészet, meg voltak folyóiratok, meg volt minden, ez egy nagyon mély érzés volt, akár indokolt volt, akár nem volt indokolt. Bizonyos értelemben struccpolitika-szerűen ebben el is lehetett bújni. De másfelől ott volt az az ijesztő és fenyegető érzés, hogy azért az a rend, ami volt, az talán mégsem volna olyan jó. Abból mégis csak ki kellene bújni. Hogy hát azért olyan isten nincsen, hogy most hirtelen felébredjünk, s kiderüljön, hogy eddig minden rossz álom volt, s '38-ban vagyunk. Ennek azért van egy fontos társadalmi háttere. Az ember egyfelől kívánja, hogy visszajöjjön minden, másfelől meg egyáltalán nem.
S mi van a renden túl? Milyen összefüggésben állnak mindevvel az iróniába oltott, ám számomra jól kitapintható szorongásaid?
A renden túl? Olyan kérdések vannak, hogy hogyan kell meghalni. S hogyan lehet rendesen csinálni addig is.
Mi a jó? Az ember az utolsó pillanatig szaladjon, s akkor, mint egy szerpentinen, az utolsó pillanatban majd beleesik a kocsijával a tengerbe, vagy már előtte el kell kezdeni fékezni, lelassítani, kiszállni, leparkolni a kocsit, sőt, hát visszavinni szépen a garázsba – vagyis hogy rendet kell-e csinálni.
Igen, ez egy fogas kérdés, hogy rendben kell-e meghalni, vagy ez mégis káros, és fojtogatóvá válik. Ráadásul pontosan kiszámítani nem lehet, hogy mikor következik be.
Ezek szerint napi kapcsolatban, mindennapi viszonyban vagy a halállal, a meghalással?
Nem, nem, ez félrevezető lenne, ha ezt mondanám, de sokat foglalkozom vele. Pár évvel ezelőtt meghalt az élettársam, s akkor ez az egész nagyon közel került hozzám, s ezen is el kellett gondolkodnom. Ő öngyilkos lett, s jó előre megtervezte, nagyon rendesen ment el, szépen mindent kikészített, leveleket hagyott, ez ezé legyen, ezzel ezt kell csinálni. Rendben ment el.
A verseidből tudható, hogy nem is próbáltad meg lebeszélni...
Nem. Ez egy ajtó, amin ha valaki ki akar menni, akkor menjen ki. Milyen jogon várom el, hogy ne tegye? Persze, én figyelmeztethettem, hogy vigyázz, mert nincs lépcső odakint..., de ennyit tehettem, maximum.
A Mihancsik Zsófiának adott interjúdban néhány éve már említetted a huszonkilenc éves korodban bekövetkezett találkozásodat a Pannonhalmára szerzetesnek beállt régi iskolatársaddal, ami meghatározó élményed, életed fordulópontja lett bizonyos értelemben. Szinte feloldozásként élted át a vele folytatott beszélgetéseket. Beszélnél erről?
Ez Sulyok Elemér atya volt, akit ismertem, mert évfolyamtársam volt, tehát a találkozás ilyen értelemben már lezajlott korábban. Már akkor is pap volt, fiatal pap, amikor az egyetemre járt, hogy tanár diplomát is szerezzen a papsága mellé. Aztán a véletlenek folytán ismét kapcsolatba kerültünk, s céloztam rá, hogy elmennék hozzá, s akkor meghívott. El is mentem, többször találkoztunk, ami nekem tényleg nagyon fontos volt, s nagyon jólesett. Részben, mert az akkori Magyarországon kevés olyan hely volt, mint Pannonhalma – hihetetlen volt az a hely, olyan volt, mintha nem is a béketáborban lennénk. Volt benne valami ijesztő is, meg egy kicsit penész-szaga is volt, másfelől viszont példátlan szellemi frissesség sugárzott ott. Vele elsősorban, meg másokkal is, nagyon okosan és termékenyen lehetett vitatkozni vallási kérdésekről, ami engem mindig érdekelt.
Katolikus neveltetést kaptam, de sosem magyarázta el a nagymama, hogy van-e Isten, mert ő hagyományosan vallásos volt, s talán ezt a kérdést nem is tette föl. Talán igaza is volt: hülye kérdés, el kell menni templomba, s aztán majd ott... de hát ez nekem nem ment.
Vívódtam, gyötrődtem, s így kerültem oda. A végén persze nem azzal a tudattal jöttem haza, hogy megmondták, van isten – hát ezt így nem mondták. Annyit mondtak, hogy hogyan élnek, meg hogy négyszáz éve is, meg hatszáz éve is úgy éltek, és egyáltalán: hirtelen annyira rám zúdult az a hatalmas kultúra, az a hatalmas biztonság, meg az a hatalmas épület.
Elég személyes kérdés...
Magunk között vagyunk...
Hát... nem tudom. Szokták kérdezni, hogy én hiszem-e, hogy van isten, s erre én azt szoktam válaszolni, hogy én tudom, hogy van isten, de hát ez nem ugyanaz, mert valóban,
én tudom, hogy van isten, ez elég nyilvánvaló, s ezt igazán talán senki sem vonja kétségbe, mert hát akkor minek van az egész.
De hogy hiszem-e, az egész más, mert az, ha jól értem, azt jelenti, hogy hiszem-e, hogy ő énvelem törődik, hogy ő énrólam tud, hogy az én sorsomat akármilyen módon, de figyelemmel kíséri, bünteti, jutalmazza. Igen, én hiszek ebben, s igyekszem a szerint munkálkodni, amit énszerintem ő elvár tőlem. Néha megállok, s megkérdezem, hogy miért teremtett, s akkor vajon én azt csinálom-e, amiért ő teremtett, mert azt gondolom, hogy ez a mi feladatunk: hogy kifürkésszük, hogy miért teremtett, s hogy valóban jó helyen vagyunk-e, az a csavar vagyunk-e, aminek az a hely megfelelő, mert különben csikorog az egész gépezet.
Ha jól emlékszem, az említett interjúban azt említetted, hogy az életed fordulata, a másságod felvállalása is azokhoz a beszélgetésekhez köthető.
Nem, ez nem így van, csak nagyjából ugyanahhoz az időszakhoz köthető. Sok minden történt velem akkor. Nős voltam fiatalon, s két gyerekem is született, azóta felnőtt, szép nagy lányok, de a házasságunk az felbomlott, mert éreztem, hogy én így nem tudok élni, engem ez fojtogat, ez egy szerep, amit én el tudok játszani,
de miért is kell nekem ezt az uniformist hordani, ha nem énrám szabták?
S ez nagyjából ugyanez az idő volt, huszonnyolc, huszonkilenc éves koromban, mikor sok mindent megkérdeztem magamtól – miért csinálom, minek van ez, vagy az. Ebben ezek a beszélgetések is benne voltak, de a világért se keltsük azt az érzést, hogy engem az atyák bármelyike is arra biztatott volna... Sőt, éppen ellenkezőleg: meg kell hogy mondjam, hogy nagyon nagy szigorral, de nagyon nagy szeretettel megnehezítették ezt a döntésemet. De hát talán ez is a dolguk.
Boldogabb ember lettél? Euforikus pillanat volt ez számodra?
Igen.
S a költészeted szempontjából jelentett-e ez valamit?
Igen. Akkor kezdtem rendesen írni, s többet. Azt gondoltam, hogy ezt tudom, s akkor erről kell írni. Ha egyszer mocsaras tájon élek, akkor a mocsárról kell írni.