Ma van annak az isztambuli utazónak a születésnapja, aki a török hódoltság idején járt Budán, és beleszeretett.
A 17. századi oszmán utazó, Evlia Cselebi, amikor először megpillantotta Budát, úgy érezhette, mintha a Duna partján egy ékkő ragyogna, írásaiból egyértelműen kitűnik, hogy lenyűgözte a látvány. A város a hegy tetején trónolt, erős falai és karcsú tornyai büszkén törtek az ég felé. Biztonságban érezte magát, a budai vár – ne felejtsük el – akkoriban már 100 éve az Oszmán Birodalom fontos végvára volt, és Cselebi szemében egyszerre jelentett katonai erőt és keleti pompát.
Apja a szultáni udvar ékszerésze volt, így ő is az udvarban nevelkedett, és kíváló neveltetésben részesült. IV. Murád szultán közvetlen belső köreihez tartozott, így amikor utazni vágyott, ezt az udvar teljes támogatásával tehette, szervezett utazásain eljutott Belgrádtól Bagdadig és a Krím-félszigettől Kairóig, 1660 és 1666 között járt Magyarországon. Utazásai során néha mint az Oszmán Birodalom hivatalos képviselője jelent meg, néha pedig magánemberként vándorolt és írta le élményeit. Útjai eredményeként született meg mesterműve, a tízkötetes Utazások könyve, aminek 6. kötetében ír magyarországi és budai tapasztalatairól is.
Leírásai szerint a város tele volt lenyűgöző fürdőkkel, mecsetekkel és zajos bazárokkal – a jelenleg is népszerű fürdőink közül több épült ebben a korszakban, a törökök ezeket a fürdőket rituális és gyógyászati célokra is használták, ezeket a Gellért-hegy oldalából fakadó meleg források táplálták. A Duna vizén csónakok siklottak, kereskedők hozták portékáikat, a parton janicsárok és helyiek keveredtek egymással. Cselebi csodálattal figyelte a nyüzsgő sokszínűséget: magyarok, törökök, balkáni népek békében éltek egymás mellett. Ő pedig ezt mind lejegyezte, lelkesen dokumentálta, amit látott. Megszámolta a házakat, feltérképezte a különböző szakmákat, behatóan tanulmányozta a vízvezeték-rendszereket, a díszkutakat és közkutakat, amikhez a Duna vizét kellett felvinni a várhegyre.
Georg Hoefnagel: Buda és Pest (1617). Színezett rézmetszet. In: Braun, Georg: Civitates orbis terrarum, Coloniae Agrippinae [Köln], Bertramum Bochholtz, M.D.XCIX. [1599]. A kép forrása: Wikipédia
Dicsérte a budai borokat, beszámolt a borfogyasztáshoz kapcsolódó kocsmákról is, ahol esténként budai bortól bódultak a vendégek, nem volt rest leírni, hogy köztük sok volt a török, pedig a vallásuk tiltotta az alkohol fogyasztását. A budai Várban fogyasztott ételeknél megjegyezte, hogy a föld legjobb étele a fehér cipókenyér, a friss vajjal főzött birkahús, a rántott süllő, a kárászleves és a pörkölt ponty. Beszámolt a kávéfogyasztás terjedéséről, és a kávé örök társául szegődött vizipipázásról is. Ez utóbbiak lelkes használatát az is elősegítette, hogy ezidőtájt IV. Murád próbálta kiűzni mindkettőt birodalmából, használatukkal halálbüntetés terhe mellett próbálkozni. A Konstantinápoly és Buda vára közötti 1300 km távolság mindenesetre megnyugtató távolságnak tűnhetett, hiszen a kávéházak nálunk egyre csak terjedtek.
A páratlan beszámolót nem száraz nyelvezettel írta meg, a saját véleményét is kidomborította az írásokban, sőt, Cselebi a török történetírás hagyományait követve, nem mindig ragaszkodott a pontos adatokhoz sem, sokszor esett túlzásokba, mindennél többre értékelte a cizellált megfogalmazást és az izgalmas történetmesélést.
Cselebi nem egyedüli törökként rajongott Budáért, a várban élő, török költő, Vüdsudi Mehmed, így írt róla Budavár dicsérete című művében:
"Szebb vagy Buda vár, mint maga Isztámbul!
Tündér szépséged nem kullog mögötte hátul!
És fürdőid? őnékik sehol sincs mása!
Brussza hévize-pocsolya őhozzája!
S mikor medencéjébe gyűlik a város lánya,
e fürdő s e föld-menyeknek országa!
Ha kávézni mégy Budán-költőknek tanyája,
Ha iskolába botlasz-gyere! Tudósok hazája.
Buda bölcsei cukorszarvú papagájok
és drága daloló filomélák a budai poéták!
Szerelmes török Budám!
Érted én, az igazhitű,
Tán még a mennybeli Dzsennet kertet is odaadnám!"