A színdarab alapja Michael Endének a Végtelen történet mellett a másik ismert ifjúsági fantasy regénye, ami 1973-ban jelent meg eredetileg Momo, avagy történet az időtolvajokról és a kisgyerekről aki visszaadta az embereknek az ellopott időt címmel. A decemberben bemutatott zenés előadás egyszerre szól az egész családnak és a témája aktuálisabb nem is lehetne.
Ez volt az a könyv, amiből gyerekként elsőként valamit megsejtettem a felnőttek világából – hogy azért annyira mégse jó és kecsegtető, mint amilyennek Janikovszky Éva: Ha én felnőtt volnék mesekönyvéből tűnt, hogy majd fagyievés lesz itt éjjel-nappal… Olyan nagy hatással volt rám, hogy bár közel két és fél évtizeddel ezelőtt olvastam, szinte hetente eszembe jutott a történet és az üzenete, amikor idegesen rohanva, késésben az órámra pillantottam. Nem tudom, van-e még egy ilyen könyv az életemben, ezért is volt különleges élmény felnőtt fejjel megnézni az Örkényben a darabot belőle, kíváncsian, hogy mit ad felnőtt fejjel egy olyan rohanó világban, amiről 25 éve még álmodni se mertünk.
A Momo Michael Endének a Végtelen történet mellett a másik ismert ifjúsági fantasy regénye, ami 1973-ban jelent meg eredetileg Momo, avagy történet az időtolvajokról és a kisgyerekről aki visszaadta az embereknek az ellopott időt címmel. A könyv írásakor Ende már Olaszországban élt, ez a világ érződik is a regényben, ami kicsit rajongói hódolat is Itáliának és az olasz életstílusok. A könyv azonban a megjelenése után szinte azonnal be lett tiltva szülőhazájában, pontosabban a szocialista Kelet-Németországban. A regényt a magyar közönség is csak a 80-as évek végén ismerhette meg. De mi lehet olyan felforgató és veszélyes egy gyerekmesében, hogy indexre kell tennie a rettegő hatalomnak?
Az előadás előtt a kezünkbe vett színlapon az alkotói kérdések azonnal az elevenünkben találnak. Mennyi a múlt heti képernyőidőd? (Nem merem bevallani.) Hányszor mondod azt, hogy “majd”? (Hetente vagy naponta? Vannak majdjaim, amik évek óta tartanak…) Akkor is félnénk a haláltól, ha tudnánk, hogy mi az? (Merek egyáltalán gondolkodni erről a kérdésről?)
A történetet is dióhéjban már a színlap elmeséli. Senki nem tudta, ki volt pontosan a címben is szereplő Momo (Szaplonczay Mária), a kislány, hogy kik voltak a szülei, honnan jött, vajon hány éves lehet. Csak megjelent egyik nap a város peremén álló, romos amfiteátrumban, és attól fogva ott élt. Egy dologhoz mindenkinél jobban értett: úgy tudott figyelni, mint senki más. Úgy tudott hallgatni, hogy attól a legbutább embereknek is okos gondolataik támadtak, a szomorúak is bizakodóvá és derűssé váltak. A környékbeliek – Beppó az utcaseprő (Terhes Sándor), az énekes Girolamo ( Kövesi Zsombor), Fusi a fodrász (Takács Nóra Diána) és Nicolo és Nino ( Borsi-Balogh Máté és Józsa Bettina) – mind a furcsa gyerek állandó vendégei és barátai lesznek.
Azonban egy nap szivarozó, szürke ruhás idegenek érkeztek a városba. Azért jöttek, hogy megfosszák az embereket minden „haszontalanul” eltöltött időtől, hogy rávegyék őket, ne látogassák a barátaikat, ne járjanak szórakozni és még negyedórát se üldögéljenek az ablak mellett az elmúlt napon merengve. Az emberek azt hitték, egyszer majd visszakapják a sok megspórolt időt, mert nem tudták, minél inkább takarékoskodnak vele, annál szegényebb, sivárabb, hidegebb lesz az életük. Momo egyszercsak azt veszi észre, egyedül maradt, kedves barátai már nem érnek rá, folyton csak rohannak.
Nem marad más út, mint szembeszállni a szürke urakkal, így Momo egy teknősbékával (Friedenthal Zoltán) az oldalán elindul, hogy segítséget kérjen Horától (Für Anikó) az idő titokzatos urától. Vajon sikerül visszaszereznie az az ellopott időt? Vajon meg tudja menteni a barátait? Lesz még újra csendes üldögélés az ősi amfiteátrum lépcsőin azokkal, akiket szeretünk?
A rendező, Polgár Csaba a darabot Németországban látta Gáspár Ildikó rendezésében és adaptációjában, így aztán ő jegyzi a magyar nyelvű szövegkönyvet a Revizor kritikája szerint.
Az Örkényben több szempontból is rendhagyó az előadás, ugyanis már az első pillanatban, amikor még csak az előtérben zsibong a tömeg a nézőtér zárt ajtajai előtt, egy idős úr seprűvel a kezében finoman megkér, kicsit álljunk odébb. Érdekes volt látni, hogy a gyerekek sokkal hamarabb reagáltak a helyzetre és fél lábon ugrálva elkezdek játszani. A második meglepetés a nézőtéren ér minket, ahol felterelnek mindenkit a színpadon kialakított nézőtérre, a süppedős kényelmes székek pedig félkörívben a mesebeli amfiteátrummá válnak. A fordított színpadkép amúgy nagyon jól működik végig, szinte bármilyen grandiózus díszletépítés nélkül kiszolgálja a regény összes helyszínének igényét.
A szereposztás minden szereplőnél telitalálat volt, a legkiemelkedőbb a Momót játszó Szaplonczay Mária, aki szurtos arcával, szipogó, taknyos orrával a hatalmas sárga kabátban maga a megtestesült érinthetetlen romlatlanság, a néhol lassabban csordogáló cselekményt is az ő játéka összetartja és izgalmassá teszi. Illetve Für Anikó Hóra mestere, aki az idő uraként a halál maga, jól egyensúlyoz a pátosz és gyermeki mesevilág nyelve között, egy pillanatig sem érezzük giccses túlzásnak a nagy fináléját.
A szürke urak egyenarcú kórusa és főleg Nagy Zsolt pedig annyira bicskanyitogatóan szólaltatja meg az ostoba, agresszív hatalom nyelvezetét, hogy a második felvonást bevezető kis közjátéka alatt másodpercek alatt előhozta belőlem is a polgári ellenállás szent kötelességének vágyát (aminek szintén amúgy csak a gyerekek mertek eleget tenni az előadás alatt).
2026 első napjaiban az közösségi platformokat elöntötte két divathullám is. Egyrészt a nosztalgia 2016 iránt, ami innen nézve még egy fokkal lassabb, kevésbé digitalizált érának tűnhet, illetve esztétikus posztok tömkelege szólt arról, hogy az analóg az új luxus és státusszimbólum és 2026 az analóg éve lesz. Michael Ende nem tudom, sejtette-e, hogy az általa csak átmeneti rémálomnak ábrázolt világ az időspórolós szürke urakkal egyszer a valóságunkká válik. De akkor az analóg hullám jegyében és felvéve a harcot szürke urakkal írjon mindenki naplót, találkozzon, beszélgessen a barátaival, üljön le egy asztal köré vacsorázni a családdal órákra vagy társasozni, irány a természet, a könyvtár és a színház!