Nemrég nyílt meg a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban a Volt egyszer egy Csemege című kiállítás, ami egyszerre időutazás és a nosztalgiázás csimborasszója – ahogy ez a kifejezés is.
A Csemege Kereskedelmi Vállalat azért jött létre az ‘50-es évek elején, hogy országos nagyvállalatként példaként szolgáljon a korszerű kereskedelmi módszerek és technika alkalmazásában, valamint az árukínálatban. A Csemege szó és a boltélmény maga is azt jelezte, hogy a kor átlagos kiszolgálásánál és termékpalettájánál a vevők valami mást és különlegesebbet fognak találni – és így is volt. A vásárlás mellett kávézni is lehetett, aranyszélű pohárból fogyasztottuk a frissen készült szimplákat és duplákat.
A kávé domináns jelenléte a boltban egyébként nem volt véletlen, hiszen a jogelőd Julius Meinl a 20. század elején az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb kávépörkölője és egyben Közép-Európa legnagyobb kávé- és teaimportőre volt. Talán ennek is volt köszönhető, hogy az előre elkészített, gazdagon megpakolt csemegekosarak a kötelező konyakosmeggy és vermut mellett mindig tartalmaztak kávét és teát is. A kiállított kávédarálók is izgalmas emlékekig nyúlnak vissza: a boltokban megszokott volt az ilyen masinák látványa. Élelmes magyarként 10 deka kávét is össze lehetett szedni csak azzal, hogy az ember végigjárta a kávédarálókat és egy-egy enyhe, de határozott ütéssel kinyerte a mások által otthagyott maradékot a tölcséres őrlőkből. Ezt a kiállításon elképzelni igen, kipróbálni nem szabad.
A logó maga a retró, de abszolút időtálló, mert kedves és karakteres és nagyjából minden elképzelhető felületen működik. Ez a kiállításon is látható, hiszen a bolti cégértől és munkaköpenytől kezdve, a pénztárgépen át a porcelán kávéscsészéig mindent brendingeltek. Nem csak a logó, a név is az aktuális szókincsünk része maradt, a Csemege még mindig szinonimája a közért, ábécé, kisbolt névvel jelölt, kisebb bevásárlóhelyeknek – számtalan ilyen helyet találni országszerte.
A 7 forintos darabáron kínált kaszinótojás az egyik legnépszerűbb opció volt akár szülinapi buliba, akár céges karácsonyra igyekezett valaki. Akkor úgy hívtuk: vendégségbe – ami ma már egy szintén kihalt műfaj. Egyébként az ilyen hidegkonyhai készítmény megvásárlása a Csemegénél valóban jó alternatíva volt: nem volt drága, be lehetett vele állítani a nagymamához is, és mindenki szerette, nem véletlenül kapható a mai napig a nagyobb élelmiszerboltokban.
A Csemege abba a korba repít vissza, amikor még beszélgettünk a pénztárossal vásárlás közben
A pénztárnál mérleggel és kicsi súlyokkal is dolgozni kellett, amihez felfoghatatlan mennyiségű időre és türelemre lenne szükség egy mai bevásárlásnál. A méricskélés közben azonban biztos, hogy megkérdezték, hogy hogy vagyunk vagy milyen családi eseményre visszük az aszpikos felvágottat és a konyakos meggyet.
A kiállításon szép gyűjtemény van a Csemege-boltokban elérhető bonbonokból, egyéb édességekből is, amiknek dobozán gyakran festmények, rajzok, művészi alkotásnak is beillő képek voltak, gyakran sorozatok. Ezeket annak idején gyűjtötték is a gyerekek, volt aki tolltartónak használta vagy más játékot tartott benne. Pár évtizeddel ezelőtt ez szinte bárkinek elérhető volt, ma már az esztétikának ezzel a szintjével csak luxusnak számító kézműves termékeket gyártó cégek foglalkoznak. Az édesség-élmény egyébként nem csak vizuális volt, a csörgős celofánba csomagolt ajándékkosár kibontásának hangja bármikor könnyen felidézhető ma is.
A mai vendéglátóhelyeken hihetetlennek tűnne az a szabályrendszer, amivel a Csemege dolgozóit szándékoztak terelgetni: előírták, hogy hogy kell viselkedni a vevővel, egészen odáig, amíg ki nem kísérik a boltból, de az is le volt papírozva, hogy ki milyen illatú testápolót használhat és mit tegyen a szájszag ellen. Nem csak a boltban, a bolton kívül is működött a tökéletességre törekvés varázslata: a kirakatokat is úgy rendezték be, hogy egy család buszra várakozás közben könnyen elütötte azzal az időt, hogy megnézték, hogy milyen új édességet vagy szeszt (korabeli megfogalmazással élve) vesznek legközelebb a dédi születésnapjára.
A tárlat ezt a hangulatot, élményt, életérzést hozza vissza a megtekintés erejéig és egy kicsit tovább. Egyszerű érdeklődőknek azért lehet érdekes, mert nekik tud újat mutatni a 20. századi magyar vendéglátás egy szeletéről, a cél azonban talán pont az volt, hogy valami régit mutasson azoknak, akik ezt még régen látták, működés közben.
Pici hozzáadott érték, hogy a kiállítás és maga a múzeum Óbudának azon a részén található, ami segít, hogy időben kicsit elmozduljunk a jelenünkből. Mire a kiállításon felakasztjuk a kabátunkat, addigra már fejben kicsit át is zsilipelünk.
A kiállítás 2026 szeptember 13-ig látogatható, további információ itt érhető el.