Éjjel kettőre elcsendesedik minden a csepeli lakótelepen s kezdetét veszi az első „arany óra” – amikor korra, nemre, felekezetre való tekintet nélkül mindenki nyugovóra tér. December 11-én sem volt másképp, így senki nem látta, hogy három óra előtt pár perccel az ABC-áruház előtt megállt egy teherautó, amelynek ponyváját Krasznahorkai László többszörös életnagyságú színes arcképe díszítette.
„Az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről kívántam megosztani önökkel a gondolataimat, de a remény nálam éppen végleg kifogyott, így most az angyalokról fogok beszélni.” Ez volt Krasznahorkai László december 7-én elhangzott Nobel-beszédének első mondata. Két hónappal korábban, a díj kihirdetését hallva elsőre nekem épp ellenkezője jutott az eszembe, megjelent a remény, elképzeltem, hogy este ugyanúgy tömegek vonulnak Nagykörúton, mint amikor Magyarország 2014-ben bejutott (kijutott) az Európa-bajnokság fináléjába… Egy irodalmi Nobel-díj mégiscsak többet jelent, többet kell jelentsen, mint egy olyan meccs, amely csak Magyarországon és Norvégiában tudott vezető hír lenni. Különben meg nem jelent többet. Ugyanúgy rossz témafelvetés, mint megkérdezni, hogy ki a világhíresebb, Bartók Béla vagy Puskás Öcsi? Ugyanolyan tapintatlanság, mint a Sátántangó filmváltozatának terjedelmén élcelődni.
Úgyhogy maradjunk a reménytelenségnél
Az én reménytelenségem a Sátántangó esetében a melléfogásban ölt testet. Előbb kellett volna elolvasni, mint látni a filmet, dehát ez reménytelen kívánság. A könyvben Irimiás nem feltétlenül Víg Mihály-karakter, pontosabban: feltétlenül nem. Olvasás közben zavart, utólag is.Ugyancsak a szokásos reménytelenséget tükrözte a Nobel előtti legutolsó Krasznahorkai hír is. az elhíresült svéd interjú – amire ugrottak is sokan, így akkor nem lehetett nem felidézni, hogy Kertész Ákost hasonlókért üldözték el Magyarországról.
Most viszont kiderült, hogy a Nobel-díj egyfajta menlevél is lehet,
hiszen Orbán Viktor gratulációja után a habzó szájakra lakat került. Másfelől: Orbánnak muszáj volt gratulálnia, legalábbis annak fényében, hogy 2022-ben, amikor Karikó Katalin neve már felmerült esélyesként, de még nem kapta meg a Nobel-díjat, a minisztelnök az olimpiai bajnoki címmel emlegette egy napon.
„A remény nálam éppen végleg kifogyott” – mondta tehát Krasznahorkai László, ami jelentheti azt is, hogy a hírek helyett inkább olvassunk. És ne csak ő műveit, azokéit is, akiknek megköszönte a díjat. Hogyan üssük el az időt a világvége előtt, ha nagyon unatkoznánk? Olvassunk Dosztojevszkijt, Kafkát, Faulknert, Allen Ginsberget (őt lefóliázták már?), Pynchont, József Attilát, Hajnóczy Pétert...
„Előtte azért ünnepeljünk”
– ezt is mondhatta volna az író (nem mondta), ugyanis akadtak páran (jó páran!), akiknek ki akaródzott vonulni a Nagykörútra. És ha úgy vesszük, a kivonulás is megvolt, december 10-én egymást érték a Nobel-váró bulik, kerületi, járási szinten épp úgy, mint házibulik formájában. Ha már ekkora kavalkád keveredett, logikus lett, hogy központi avagy hivatalos eseményt is megrendeznek. Nos, a NobelMobil 2025 című kezdeményezést nevezhették volna így, de szerencsére semennyire nem volt az.
„A NobelMobil 2025 projekt egy rendhagyó ünnepi kezdeményezés, amely 2025. december 10-én mozgó irodalmi zarándokhelyként járja be Budapestet, lehetőséget teremtve a város lakóinak arra, hogy személyes jelenlétükkel és részvételükkel fejezzék ki tiszteletüket és örömüket Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja alkalmából. Megvalósítását Krasznahorkai László életművét tisztelő művészek kezdeményezték, támogatóként és fő szervezőjeként a Magvető Kiadó állt az esemény mögé. A projekt szakmai koordinátorai Miklusicsák Aliz közösségi alkotóművész, aki számos térspecifikus közösségi színházi esemény megálmodója és megvalósítója, valamint Dávid Ferenc szociológus” – írták az esemény honlapján, és ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy egy Krasznahorkai László arcképét ábrázoló ponyvás teherautó december 10-én reggel nekilódult, hogy 24 órán keresztül járta Budapest utcáit, és 13 helyszínen megállva lehetőséget biztosított az érdeklődő budapestieknek, hogy egy-egy részletet olvassanak fel A magyar nemzet biztonsága című új Krasznahorkai kötetből. „A jármű két megálló közötti lassú haladásakor, Krasznahorkai László saját felolvasásában a Mindig Homérosznak és a Háborús architektúrák szövege szólal meg, felvételről”– nyilatkozták a szervezők.
„Az ötlet nem a kiadótól származik, Miklusicsák Alizék hozták,
mi pedig nem ugrottunk el a mozgó jármű elől, hanem örömmel álltunk be mögé,
mert jó ötletnek tartottuk, és kíváncsiak is voltunk, hogy mi sül ki belőle. Az elképzelés performatív happening jellege a szerző alkatához is illeszkedett, és a regényekben is fontos és visszatérő motívum a bolyongás, a keresés, a kutatás és általában a találkozás lehetősége és lehetetlensége, a képtelen és szükségszerű mivolta. Budapest szerelmeseként kifejezetten örömömre szolgált, hogy a nagy napon világtérképre kerülő Krasznahorkai gyakorlatilag is a főváros térképére kerül – mondta Szegő János, a Magvető Kiadó, egyúttal Krasznahorkai László szerkesztője, akiben az akció Az ellenállás melankóliáját is felidézte, azt a regényt, amelyben egy kitömött bálnát mint cirkuszi szenzációt hordoznak városról városra.
– Nem tudtunk elképzelni protokolláris eseményt, ahová elmennénk – nyilatkozta a Népszavának Miklusicsák Aliz, a projekt ötletgazdája, hozzátéve részben személyes, részben irodalmi vagy együttműködési szempontból kerültek a térképre: Például az első állomás, a BMSZKI hajléktalanszállója úgy, hogy az ottani Logos irodalmi csoportja, miután tudomást szerzett a Nobel-díjról, még aznap felolvasást szerveztek aznap az Ellenállás melankóliájából. A szervezők pedig látván a posztot, kapcsolatba léptek velük. Reggel hatkor a Kőbánya mélyén található első felolvas első NobelMobil-felolvasó, a Logos afáziával élő tagja volt. Miklusicsák azt mesélte, előadásmódja nagyon meglepte a szervezőket hiszen a regény bevezetőjét olyan tisztán és koncentráltan olvasta, hogy senki nem gondolta volna, milyen betegséggel küzd” – írta a Népszava.
A helyszínek közül csak a Csepeli Vízművek lakótelepet javasolta a kiadó, mivel az új regény főhőse, Papp úr, azon a lakótelepen lakik egy kis lakásban. Ez a helyszín volt az utolsó előtti állomás, és mivel erre hajnali háromkor került sor, senki nem számított tömegjelenetekre. Az üres placcon a szervezők maguk folytatták az olvasást, ekkor azonban megtörtént a csoda. „A ködből előbukkant egy idős nő, aki elmondta: biológus; férje lepkész volt, gyűjteményük a Természettudományi Múzeumba került és apja katonatisztként a Ludovikán lakott. Erre a megdöbbenés oka az volt, hogy mindez szinte tűpontos megfelelője a regény világának – bár nem ő az a doktor akiből a főhős karaktere született. A stáb tagjai szerint ez a találkozás volt a nap csodája, amit ebben a formában senki nem hinne el, ha nem lenne felvétel” – írta a Népszava tudósítója.
Szegő János az utolsó állomáson, immár december 11-én, reggel 5-kor, a Dankó utcában, a Magvető Kiadó székhelyénél csatlakozott a felolvasókhoz. „Élmény volt azt látni, ahogy érkeztek az emberek az éjjeli homályból, gyalog és biciklivel. Aki odajött hajnali ötre az nem véletlenül járt arra. Egy lány, mielőtt a vonattal ment volna a Keletiből valahova, gyorsan eljött felolvasni, irodalmár kollégát is láttam, Kemény Arankát a PIM-ből… Mindez közösségivé tette azt az életművet, amelynek egyébként kifejezetten jót tesz a hangos olvasás, mert
ezek a mondatok nagyon jól működnek hangosan.
Nyilván darabolni kellett a fejezetnyi hosszúságú mondatokat, de az derült ki, hogy ilyen kisebb mértékegységekre porciózva azokban még több a humor, máshogy rezonál a szöveg. Rengeteg egymást szavatoló empátia és irónia, intellekektus és érzelem volt ezekben a kis kétperces szövegrészekben. Mint a tapasok, olyanok voltak. Egyébként vicces volt, hogy ötkor kezdtünk, és öt óra ötvenötkor az egyik Dankó utcai lakó a szemben lévő ház első emeletére kijött, hogy miért kell még ilyenkor is tüntetni, és mivel pont akkor fejezte be a felolvasást valaki, akit megtapsoltunk, a felháborodott lakó azt hitte, hogy őt ironikusan tapsoljuk meg, vagy a tüntetőket, mindenesetre azzal zárta rövidre, hogy „az anyátokat tapsoljátok”. Mondta ezt úgy, hogy 55 percen keresztül aludt és nem vette észre, hogy zajlik ez a happening” – mondta Szegő János, hozzátéve, hogy a 24 óra alatt Krasznahorkai László új regényét egyszer sikerült végigolvasni, másodjára a feléig jutottak.