Október 7-én felavatták a közösségi költségvetésből megvalósított randipontot a Blaha Lujza téren. Amelyet a legfeljebb nagyszüleink emlékezetében élő, gyakran megénekelt időmérő-találkozóhely utódjának szánnak. Megpróbáltuk megfejteni, hogy hogyan lesz legendává egy hirdetőoszlopra szerelt óra.
„Régen tempósabb volt az élet, / sokan csak pletykálkodtak, nézelődtek, /pedig a boltok, közterek, gyárak / főhelyein ott voltak az órák / — s nagyjából pontosan is jártak. // Lesvén közönyös mutatóját / hány lázas szív lobogott s tört meg / a Nemzetinél / (Pityu, Laci, Mihók, Artur, Adél) /a megviselt hirdetőoszlop / kétszer két számlapú, koszlott /órája alatt!"
Az idézet majd' 50 éves, Keresztury Dezső írta, az Élet és Irodalomban jelent meg 1977-ben. A verset a nosztalgia járja át, és valószínű, hogy a korabeli olvasónak is azonnal a "Hétre ma várom a Nemzetinél, ott ahol a hatos megáll..." kezdetű, már ötven éve is réginek számító dal jutott az eszébe. Mert ugyanott volt az a bizonyos "megviselt hirdetőoszlop" is, amit a költő említ. "A Blaha találka-órája, randevú-órája a város ismert, népszerű pontjának számított. A második világháború alatt azonban megsemmisült, 1946-ban állították helyre. Az egykori Nemzeti Színház előtt állt, amelyet 1965-ben lebontottak, ezzel együtt a város ikonikus randihelyszíne is odalett - írtuk nyáron a budapest.hu-n . Amit érdemes pontosítani (elvégre órákról van szó) egy 1939-ből származó újságcikkel. Szerzője abból indul ki, hogy a "találka-óra" vagy a "randevú-óra" a helyénvaló-e. "Sok olyan idegen szó van nálunk közhasználatban, aminek a fogalmát nem tudjuk magyarul eléggé kifejezni. Ilyen szó a randevú. Magyarul azt lehetne helyette használni, hogy találka, de ez nem egészen fejezi ki a randevú fogalmát.
A találkának már van valami mellékíze, valami homályos, tiltott zöngéje s maga a szó, miután sokkal súlyosabb dolgok meghatározója, mint az ártatlan randevú, nem is egészen szalonképes.
Ezért írunk helyette randevút. Ez nem annyira titokzatos s nincs semmi mellékzöngéje. Egy kis randevú, az egészen ártatlan dolog, mondhatni, közszükségleti találmány" - írja a Magyarság című lap monogramos szerzője, aki a köztéri órákat olyan eszközökként könyveli el, amelyek kifejezetten alkalomhoz illők, mármint a randevú alkalmához.
"Miután a legszerényebb kis cukrászda is pénzbe kerül, a legfelkapottabb randevúhelyek a nyilvános terek, különösen azok, amelyeken óra van felállítva. (...) Az órán mindjárt ellenőrizni lehet az időt, a késést percnyi pontossággal s a boldog kettest azonnal veszekedéssel lehet kezdeni, ha valamelyik fél sokat késett. Füllenteni nem lehet, mert ott az óra, az élő tanú". E cáfolhatatlan tényből pedig az is következik, hogy ide csak azok jönnek, akik szeretik egymást,
Érdeknélküli, naiv szerelmesek, tánciskolások, első előadásos mozisták, mérsékelt helyárakkal, mert a lokálok vendégei, az éttermek és szalonok dámái, bizony nem itt találkoznak.
Éppen ezért van ezeknek az óráknak valami romantikus múltjuk, akárcsak a Tabánnak, a konflisnak, az omnibusznak vagy a Stefániának, ahol a hölgyek még női nyeregben lovagoltak s szoknyájuk bokáig ért.
Ebből megállapítható, hogy nemcsak 1977-ben, de már 1939-ben is a nosztalgia vezette a szerzők tollát, merthogy "pusztítják már ezeket az órákat is". "Leszerelték a Kálvin-téri randevúórát, elvitték már a Kossuth Lajos utca sarkáról is s több más helyről. Hogy minek bántják, nem tudom. Ezek az órák se nem döcögnek, mint a lóvasút tette, se nem nyerítenek, mint a konflislovak, otthagyhatnák őket legalább műemléknek, kis, titkos regények szemtanúiként" - olvashatjuk, ám a múltban merenges hirtelen baljós próféciává lesz. Különösen a világháború kitörésének évében: "Úgy rombolódik minden s úgy fejlődik minden, hogy lassan minden kivész a földről, ami igazán szép volt, ami bensőséget, lelki tartalmat, életcélt, életértelmet jelentett a fiatalság boldog éveiben.
A cikk azonban nem itt ér véget, ami azért is örvendetes, mert így átfogó képet kaphatunk a blahai óráról, amely az ostromig működött. "A randevúórák királynője, azt hiszem, mégis a Nemzeti Színház előtti óra. Ha valaki nem restelli a fáradtságot, figyelje meg, ez a hely az óra alatt valóságos randevúbörze, itt mindig vannak várakozók, aggódók, idegeskedők, toporzékolók, körömrágcsálók, türelmetlenek, akik anélkül, hogy tudnák, dühösen az aszfaltot kaparásszák a cipőjükkel, dobolnak a retikülön, egymásután szívják el a cigarettát, néha a tüzes végét dugják a szájukba és nézik az órát, lesik a mutató minden mozdulatát, mint időjós az esőfelhők húzódását. A társadalom minden rendű és rangú ifjú virága, de vannak köztük gyanúsan fiatal urak, sőt hölgyek, akik felett legalább annyi tavasz röppent már el, mint amennyit egy félórai késés alatt sóhajtanak. (...) A „statisztikus” szerint, aki ez esetben az óra alatt üldögélő cipőpucolómester, nyolc óra után már nincs randevú, ami van, az nem számít. Hét és nyolc közt keresi ő is a legtöbbet".
E plasztikus leírás tulajdonképpen megmagyaráz legendát, dalszöveget, sajnos arra vonatkozó adatot nem találtunk, hogy az órát mikor szerelték fel, először. Azt viszont tudjuk, hogy másodszor 1946-ban. A Blaha Lujza téri óra még pár évig fennakadások nélkül hirdethette, hogy az idő elpusztíthatatlan, de azt is rendszerfüggetlen. Ez utóbbi azonban hamar megdőlt, az óra ugyanis egyre gyakrabban hibásodott meg, és 1951-ben még a rendszerellenességgel igazán nem vádolható Szabad Száj című lap karikaturistáját is megihlette:
1965-ben, a Nemzeti Színházzal együtt a randevú-óra is eltűnt. Az illetékesek mindent megtettek azért, meggyőzzék a budapestieket arról, hogy volt értelme a pusztításnak, ezért megígérték, hogy az "visszahozzák az öreg órát". "Elkészült a Csokonai és a Népszínház utca új burkolata. Az Akácfa utca következik. A Corvin homlokzatán megjelentek az első alumíniumcsíkok. A patikaház kapuja beljebb került, a kibontott falakon Lotz-freskót találtak. S amit a közönség nem lát: az aluljáróban a csarnok „nyers” építése véget ért. Most már „öltöztetik”. Lábára fekete márványcipőt, oldalaira fehér márványköntöst húznak. A munkával jól haladnak. A lépcsők készek, ragyognak az őszi napfényben. (...) " - írta 1966 októberében az Esti Hírlap, hozzátéve, hogy
visszahozzák a Nemzeti öreg óráját, régi helyétől negyven méterre, a tér kis parkjában állítják fel,
de nem hozták. Hoztak viszont egy szögletes új órát, amelyet a József körúton, amelyet közvetlenül az úttest mellett szerelték fel. A buszmegállóba.
Ennél alkalmatlanabb randevúpontot keresve sem találhattak volna. Vagyis Keresztury Dezső tollát nemcsak a nosztalgia vezette, de jogos felháborodás is, mert igaz ugyan a nyolcvanas évektől a Marx (Nyugati) téri és a Moszkva (Széll Kálmán) téri órák révén újabb budapesti randevúpontok jöttek létre, de a régi, blahai időket ezek sem pótolhatták.
"De hova széledt / sok mindent — túlélt óra, / s miért hogy az újak össze-vissza járnak a nagy átépítések óta? / Mert — tisztelet néhány veteránnak! — a régieknek hűlt helyük sem maradt / a szmogos ég alatt."