Június 17-én, szerdán az újbudai Feneketlen-tónál felavatták a Törőcsik Mari emlékhelyet, ahol a köszöntők, a visszaemlékezők és a dalok mellett „életet” is adtak.
Két hónapja sincs, hogy a IX. kerületben, Boráros téren, a rakpartnál felavatták Hartvig Dániel és Kálna Dávid túlzás nélkül remekműnek mondható installációját, amely a mártír hitoktató, Bernovits Vilma emléket idézi. Az alkotók a ferencvárosi önkormányzat pályázatára neveztek, s nyerték el a nem mindennapi lehetőséget. Mindezt azért is érdemes felidézni, mert néhány nappal ezelött ismét egy Hartvig-Kálna művet avattak fel, ez alkalommal a XI. pályázatának I. díjas alkotását.
„Budapest Főváros XI. Kerület Újbuda Önkormányzata mint ajánlatkérő nyílt pályázatot hirdet a XI. kerületi Feneketlen-tónál található Törőcsik Mari parkban Újbuda díszpolgára, Törőcsik Mari színművésznő tiszteletére elhelyezendő köztéri alkotás megtervezése céljából”
– szólt a hivatalos pályázati kiírás két évvel ezelőtt, ami azért is nagy jelentőségű volt, mert egy évvel korábban példátlan konszenzus kísérte az önkormányzat azon kezdeményezését, hogy a 2021-ben elhunyt színésznőről közterületet nevezzenek el.
Ahogy a Benovits Vilma emlékműnél, úgy a Törőcsik Mari emlékhelynél is az volt az alkotói szándék, hogy ne olyan statikus mű jöjjön létre, amely a „köztéri alkotás” kifejezés hallatán megképződik az emberben. A Boráros téren Hartvig Dániel és Kálna Dávid a Dunát „használta fel”, hogy tegye hozzá a magáét, Újbudán viszont a zöld környezet evidens tartozékát, a fát használták fel a „műtárgy” részeként. Az emlékhely központi eleme tehát egy fa, egy tulipánfa, amelyet évgyűrűket formázó elemek vesznek körül. A tervezés során kiemelt szempont volt, hogy az emlékhely ne csak szimbolikus legyen, hanem élő is – ezért úgy alakították ki, hogy a fa gyökerei elég vízhez és levegőhöz juthassanak. Az avató eseményen elhangzott, hogy a fát az emlékhely okán újra kellett ültetni, gyökerestül-mindenestül.
De az ültetés, ez a roppant precizitást igénylő, emberpróbáló művelet, egyúttal újjászületést is eredményezett: a fa ugyanis olyan rossz állapotban volt, hogy változatlan körülmények között nem kerülhette volna el sorsát...
Dr. László Imre, Újbuda polgármestere beszédében egy személyes emléket osztott meg. Elmondta: Törőcsik Marival egy születésnapi ünnepségen találkoztak, ahol szerényen ült, szinte a háttérben. Halk volt és figyelmes, de nem kellett semmit mondania, hogy érezni lehessen, milyen ereje van. “Számomra akkor vált igazán világossá, hogy nemcsak egy zseniális művészt tisztelünk benne – hanem valakit, akiben mélységes emberség lakozik.” - mondta el a polgármester “Ez a hely azt az örökséget szimbolizálja, amit itt hagyott nekünk. Ide bármikor ellátogathatnak az emberek, akiket megérintett, hogy felidézzék törékeny alakját.” - tette hozzá
Az emlékhelyen a fa mellett (alatt) padot állítottak fel, valamint a már említett évgyűrűket. Töröcsik Mari életkorának megfeleltetve. Ezeken Törőcsik Mari szerepeit és díjait felidéző szövegek olvashatók. Ez a Pilinszky János idézet viszont az avatáson hangzott, épp ötven éve írta a költő:
„Törőcsik Marit tizenhat esztendeje, hogy megismertem. Ritkán éreztem valakiben ennyi ellentmondást, ennyi hamis képzetet s ugyanakkor tévedhetetlen biztonságot. Amikor „lépett”, úgy koncentrált, akár egy artista, aki sose véti el a halálugrás pillanatát.
S ez az egyszeri pillanat egyre hatalmasabb teret hódított lényében; törékeny és egyre törékenyebb alkatában gyönyörűen és iszonyúan fölnőtt és elhatalmasodott valami — szellem, tehetség, igazmondás? — valami egyszerű és súlyos vasgolyó.
Utoljára a Magyar Elektrában láttam. Ahogy szerepét fölépítette, lényegében élete kialakításának története volt. Mindent vállalt, ami hamisság és félreértés volt benne, az utolsó pillanatig visszatartva jobbjában azt a bizonyos vasgolyót, amit csak Szophoklész jobbja volt képes hasonló biztonsággal elgördíteni, hogy ledöntse vele az úgy-ahogy fölállított bábukat. Szegény kis kócos Elektra, élete minden esetlegességét egyetlen dobással igazsággá semmisítette. És ez a pillanat már nem volt se itt, se ott, se régen, se mostan. Egy veszendőségre ítélt kreatúra betanult szavakkal, parókával a fején, egy pillanatra föltépte a világ szövetét".
„A győztes pályamű a zsűri indoklása szerint azért nyerte el az I. díjat (2.000.000 Ft), mert minden gesztusával azt közvetíti: jelen lenni nem mindig látványos, de mindig jelentős – írja az eseményről kiadott közleményében Újbuda önkormányzata hozzátéve, hogy a pad, amelyet elhelyeztek az emlékfa közelében, meghittséget teremt – helyet a gondolatnak, a csendnek. Ez az emlékhely nem lezár egy történetet – hanem életben tart egy szellemiséget. Újbuda közössége számára ez nem csupán egy új tér, hanem egy újfajta jelenlét: egy hely, ahol Törőcsik Mari továbbra is „itt van” – velünk".
Amikor 2000-ben a HVG interjút készített a művésznővel, és már az első kérdésben „szobortalapzaton álló halhatatlanként" említették, Törőcsik Mari – mielőtt válaszolt volna a kérdésre – annyit mondott: „A szobrot remélem viccnek szánták". Nem tudni, hogy az újbudai pályázat ötletgazdái emlékeztek e nyilatkozatra, ismerték-e egyáltalán, de az bizonyosan elmondható, hogy a Törcsik Mari emlékhellyel a művésznő óhaját is sikerült tiszteletben tartani.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)