Több mint egy hónappal ezelőtt kezdték a Magyar Rádió egykori atombunkerének bontását a Pollack Mihály téren, a Palotanegyedet teljesen átalakÍtó Pázmány Péter Katolikus Egyetem kampuszának építői. A beton monstrum nem adja meg magát egykönnyen.
A Nemzeti Múzeum mögött elterülő, jó fekvésű, épphogy nem belvárosi 2370 négyszögöles telket 1857. április 16-án vásárolta meg Prónay Albert bárótól – aki különben táblabíró, főispáni helytartó, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja és egyházkerületi felügyelő is volt – a Nemzeti Lovardát Építendő Társaság, amely nevéhez híven a Nemzeti Lovardát szándékozott felépíteni.
itt volt 1875 április 8-án a Magyar Athlétikai Club alakuló közgyűlése az Amerikát is megjárt Esterházy Miksa elnökletével és itt rendezték egy hónappal később az első hazai atlétikai versenyt is,
de Esterházy leírása alapján az első hazai bokszmeccset is, amit 22 éves Fittler Kamill nyert meg, aki később nemcsak építészmérnökként jeleskedett, de művészeti szakíróként, illetve a Magyar Iparművészet című folyóirat szerkesztőjeként.
A földszinti oldalszárnyait 1888-ban bővítették, egy évvel később emeletet is építettek rá, itt kapott helyet az új táncterem. Miután egyértelművé vált, hogy Budapest nem a lovak, hanem a villamosok városa lett, megkezdődött a hely hanyatlása a századfordulón. Jelentősége csak az 1918-as forradalom és a Tanácsköztársaság idején nőtt meg újra,
1919. április 25-én maga Kun Béla tartott itt nagygyűlést – nem a munkásoknak, hanem a munkanélkülieknek.
Az épület 1923-ban lett ismét lovarda, 1926-tól újra mindenféle lovasjátékokat rendeztek itt, de például 1932-ben itt zajlottak a Magyarország-Csehszlovákia válogatott asztalitenisz találkozó meccsei. Csapatban a magyarok, egyéniben a cseh Svoboda győzött. A Nemzeti Lovarda történetének utolsó fejezete 1942-ben kezdődött, amikor a Magyar Rádió vette be, s közvetített hangversenyeket szalonjából.
Ybl Miklós nyolcvanhét éves épülete súlyos sebeket kapott Budapest ostroma idején, de nem volt menthetetlen, 1946 körül elkészültek a felújításra vonatkozó tervek is de az épületet 1949-ben mégis lebontották. Az üres telek Nemzeti Múzeum felé eső részén 1952 nyarán kezdték építeni a bunkert – Rákosi Mátyás utasítására, aki úgy vélte, hogy a rádiónak működnie kell atomtámadás után is.
A bunker falainak vastagsága meghaladta a 3 méteres vastagságot. Az épületben szintenként két szükségstúdiót alakítottak ki. A második emeleten alakították ki a bunker telefonközpontját, amelyen keresztül a Rádió összes stúdiójával és adójával közvetlen kapcsolatot tudott létesíteni.
Az épület fedettségéből kifolyóan a telefonközpont alkalmas volt a telefon lehallgatások zavartalan lebonyolítására is. A kijárat mellett egy 110 cm magas menekülőfolyosót is kialakítottak, amelynek végpontját ma a Pollack Mihály téri rádióskertben egy csatornafedő takarja el az avatatlan szemek elől. A bunker szükségstúdiói alkalmasnak bizonyultak a mentési tervek szerint az alapfunkciói mellett a Magyar Rádió területén lévő muzeális értékek, lemezgyűjtemények, kottagyűjtemények befogadására is – írja Sávoly Tamás A Nemzeti Lovardától a Magyar Rádió irodaépületéig című tanulmányában, a Honismeret 2021/5. számában. Erre azonban soha nem került sor a környéken és az épületben folyó állambiztonsági tevékenység miatt.
1956. október 23-án a felkelők is figyelmen kívül hagyták a bunkert. Annál is inkább, mert a létezéséről sem tudtak.
A következő tíz év viszont székház-lázban telt: Nánási Sándor és Szende László már 1957-ben elkészítették az ötemeletes irodaház terveit, az építkezés azonban csak 1966-ban kezdődött. A késés oka a bunker volt, amit le kellett volna bontani, ám annyira hosszadalmas munkának tűnt, hogy bele sem kezdtek. Felmerült az is, hogy felrobbantják, ám épp attól volt különleges, hogy nem lehetett felrobbantani. Pontosabban, annyi robbanóanyagra lett volna szükség, hogy a környék összes háza összedőlt volna, ha így járnak el. Végül maradt a kompromisszum: az atombunkert egyszerűen beépítették az irodaház homlokzatába.
Akkoriban senki nem gondolta, hogy az 1969-ben átadott, a tizenkét éves jegelés ellenére is jó érzéseket kiváltó épület csak 45 évig állhat, ám 1969-ben ennél sokkal merészebb lett volna azzal előállni, hogy a jövőben majd épp a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lesz az, amely elrendelheti 2024-ben a Magyar Rádió szinte összes épületének szanálását. Sávoly Tamás az irodaház bontását nem sajnálja, a bunkert annál inkább. „Beleillesztették a Nemzeti Múzeum miliőjébe. A Magyar Rádió szükségstúdióinak várostörténeti értéke nagy. A hidegháború mementója. Kevés ország van, amely a város központjában, szívében ilyen emblematikus épülettel rendelkezik. Az emléktáblák a falán eddig megvédték. A benne található stúdiók előadókká alakulhatnának. Falain a Szárnyas Nikével és emléktábláival a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyik fontos épületévé válhatna, megtartva, eredeti falsíkjainak helyreállításával emléket állítva egy szomorú korszaknak” – írja tanulmányában, de ez az elképzelés is süket fülekre talált volna az illetékeseknél, ha egyáltalán eljutott hozzájuk. A Pázmány és a kampuszt tervező iroda nyilvánvalóvá tette, hogy az Andrássy és Festetics paloták, valamint a Bródy Sándor utcai homlokzat kivételével mindennek el kell tűnnie.
Csakhogy a bunkert 70 év múltán sem lett egyszerűbb eltüntetni. A munkálatok már februárban elkezdődtek, de március 21-én, szombaton a Építési és Közlekedési Minisztérium (ÉKM) közleménye szerint még mindig
fokozott körültekintés mellett zajlik a Magyar Rádió korábbi, használaton kívüli épületében rejtőző atombunker bontása.
Az MTI-hez eljuttatott közleményben a tárca hangsúlyozta, hogy a a műemlékvédelem alatt álló Eszterházy- és Károlyi-palota tőszomszédságában található bunker elbontása komoly kihívás elé állította a szakembereket: úgy kell a tömör, atomtámadás ellen tervezett létesítményt darabjaira szedni, hogy az a legkisebb rezgéssel, porral és zajjal járjon. Ezért a belvárosi környezethez leginkább illeszkedő technológiát, a betonvágás és hidraulikus bontóeszközök kombinációját választották. Ezzel az időigényes és aprólékos technikával azonban a bunker „igen kemény diónak bizonyul” – fogalmaztak, mivel a szakembereknek a bontógépekkel centiméterről centiméterre kell megküzdenie a vasbeton monstrummal. Aggodalomra azonban semmi ok, az ÉKM külön is kiemelte, hogy a munkálatok a hulladékkezelési és környezetvédelmi előírások teljeskörű betartása mellett zajlanak; a bontási törmelék kezelésére pedig már a közbeszerzés során szigorú feltételeket fogalmaztak meg.
„A bunker bontását megelőző anyagvizsgálat kimutatta, hogy a beton nem tartalmaz ólmot vagy egyéb veszélyes anyagot, így – a már korábban elvégzett azbesztmentesítés után – a tervek szerint a vasbetonszerkezet lebontásával keletkező, várhatóan 2700 köbméter törmelék csaknem 100 százalékát újrahasznosítják – ígérték, hozzátéve azt is, hogy ennek elszállítása nemcsak folyamatos, de tekintettel vannak a helyi lakosokra is, ezért előre meghatározott szállítási menetrend szerint történik, szigorú por- és zajcsökkentési intézkedések betartása mellett.
A tárca leszögezte, a a Pázmány Péter Katolikus Egyetem új kampusza korszerű otthona lesz a hazai felsőoktatás egyik kiemelten fontos intézményének, a közlemény azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a beruházás egyúttal „értékmentő és értékteremtő városrehabilitációs program”, amelynek során megújulnak és megnyitják kapuikat az ott lévő, „elhanyagolt állapotú, páratlan építészeti értéket jelentő műemléki védettségű épületek”, „felfrissül a Palotanegyed arculata”, nem utolsósorban bővülnek a belvárosi zöldfelületek és megújulnak az utcák, terek.
Az ÉKM közleménye azzal zárul, hogy „az új egyetemi kampusz elkészülte után a Nemzeti Múzeum környezete a város egyik legszebb részévé válik”, csakhogy ez óhatatlanul Lázár János Rákos-Dubajjal kapcsolatos szavait juttatja az eszünkbe. „Amikor mi Rákosrendező sorsának rendezésével, újjáépítésével rehabilitációjával foglalkozunk, akkor mi a budapestieknek segíteni akarunk” – mondta a miniszter, de azt már nem tette hozzá, hogy mindezt a budapestiek megkerülésével próbálták volna elérni. Lehet, hogy egyszer a Pázmány kampusz környezete valóban a város egyik legszebb részévé válik, de ez sem változtat azon, hogy, az állam és az állami pénzekkel alaposan megtámogatott tulajdonos, a Magyar Katolikus Egyház semmiféle hajlandóságot nem mutatott a józsefvárosiakkal való egyeztetésre – ezért
tehetetlenül kellett végignézniük, ahogy szemük láttára pusztítják
el a Magyar Rádió ikonikus építményeit, mit sem törődve azzal, hogy az intézmény nem megkerülhetetlen médiuma, de kiemelkedő formálója is volt a 20. századi magyar kultúrának, 1956. október 23. apropóján pedig a XX. századi magyar történelemnek is.