A szocializmus idején, húsz éven át próbálta a pártvezetés csomagban, a „három tavasz ünnepeként” eladni az akkor esedékes történelmi eseményeket. Így került egy kalap alá március 15. a Tanácsköztársaság kikiáltásának napjával, március 21-ével és felszabadulás ünnepével, április 4-vel. Akkoriban a három közül csak az utóbbi volt piros betűs ünnepnap.
„Az 1967-es évben első ízben rendeztük meg a Forradalmi Ifjúsági Napok elnevezésű politikai akciósorozatot, amely lehetővé tette március 15., március 21. és április 4. összehangolt, egységes megünneplését” – jelentette büszkén a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) elnöksége 1967 nyarán. De a részletekből az is kiderül, hogy a szervezet célja a rendezvénysorozattal nem a tavaszköszöntés volt.
Nagyon is politikai okai voltak a három esemény összehangolásának.
A hatvanas évektől kezdve a magyar fiatalokat is leginkább a nyugati popkultúra bűvölte el, amelynek „lázadó” attitűdjei elsősorban az öltözködésben, a hajviseletben és mindenek előtt a zenében nyilvánultak meg. Mindezt a hatalom – amely az 1956-os forradalom után legfőképp a fiataloktól félt – igyekezett propagandával elfojtani, majd látván, hogy ez reménytelen vállalkozás, a KISZ-t bízták az ifjúság domesztikációjával.
Ugyanakkor voltak bizonyos toposzok, amelyeket a pártvezetés nagyon szeretett volna hazafias üggyé transzponálni. Ezek közé tartozott a Tanácsköztársaság megünneplése is.
Az 1919-es eseményeket a Rákosi-korszak sem megrágni, sem kiköpni nem tudta, elsősorban azért, mert a Tanácsköztársaság arca, Kun Béla a harmincas évek sztálini tisztogatásának lett az áldozata a Szovjetunióban, vagyis ellenségnek számított.
De az illetékesek jól tudták azt is, hogy az idősebbekbe szinte beivódott, hogy a két világháború között a politika mindenért (beleértve Trianont is) a kommunistákat okolta, a Tanácsköztársaságot pedig (nem minden ok nélkül) állította be negatívan, ezért a ifjúságnak próbáltak olyan meséket szőni, amelyeket az 1848-49-es eseményekkel is egy napon lehet említeni.
Ami az ünneplést illeti, Petőfiéknek nem tulajdonítottak akkora jelentőséget. Március 15-én a Történelmi Emlékbizottság által szervezett antifasiszta tüntetés 25. évfordulóján került sor a Petőfi-szobornál 8000 fiatal részvételével megtartott emlékgyűlésre. Ezzel egy időben a fiatalok országszerte megkoszorúzták az 1848-as szabadságharc emlékműveit, emléktábláit” – olvashatjuk az 1967-es KISZ-beszámolóban, ellenben a Tanácsköztársaság alkalmából országszerte fáklyás felvonulásokat, emlékmeneteket, kegyeletőrségeket szerveztek. „Közel 23 ezer alapszervezetben ünnepi taggyűlést, 4400 úttörőcsapatban ünnepélyes csapatösszejövetelt tartottak. A fiatalok megkoszorúzták a Tanácsköztársaság emlékműveit, emléktábláit, megrendezték a veteránok és a KISZ-esek találkozóit” – áll a beszámolóban, azzal kiegészítve azzal, hogy március 21-én került sor az új KISZ-tagok fogadalomtételére is.
A Forradalmi Ifjúsági Napok több mint 70 kiemelt és több tízezer helyi rendezvényén közel 2 millió fiatal vett részt
– állapították meg, és ha igaz ez az adat, akkor voltaképp az összes magyar fiatalt mozgósították.
Ahogy szó volt már róla, a Forradalmi Ifjúsági Napokon nem március 15. kapta a főszerepet. Már csak azért sem, mert a hatalom azóta rettegett a 19. századi forradalomtól, hogy 1956 telén egyre több helyen vésték a falra azt, hogy „MÚK!” azaz „márciusban újrakezdjük”. A piros betűs nemzeti ünnepet 1951-ben fokozták le munkanappá, s közvetlenül a forradalom leverése után, afféle hangulatjavító intézkedésként, nyilvánították újból nemzeti ünneppé. A „MÚK!” hatására azonban 1957-ben a „nemzeti ünnep” meghagyásával lett munkanap, de iskolai szünet maradt. Március 21. ekkor még még sima munkanap volt.
1967-ben ez annyiban változott – az ifjúság örömére –, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásából is iskolai szünet lett, és legfeljebb azok a diákok szívhatták a fogukat, akiknek „kötelezően ajánlották”, hogy részt vegyenek az ilyen-olyan ünnepségek valamelyikén.
A „három tavasz ünnepeként” is emlegetett Forradalmi Ifjúsági Napokat húsz éven át rendezték meg. A hetvenes évektől a fő attrakciót a felszabadulás 25. évfordulóján átadott gellérthegyi Jubileumi Parkban megrendezett ifjúsági találkozó jelentett, amelyet csak a Dózsa György úton, ötévenként megtartott katonai díszszemle múlt felül – bár ez nem a FIN része volt. De még ezzel együtt is, ahogy múltak az évek, az eseménysorozat súlypontja billent egyre inkább a szórakozás/szórakoztatás irányába, és az ünnepnapok ehhez csak kötelező kulisszát biztosítottak.