4-kor keltünk, hogy megnézzük, hogyan gyűjtik a budapestiek a szemetet: szelektíven vagy sehogy?

5 óra 15 perc, a Budapesti Közművek Köztisztasági Divíziójának egyik telephelye előtt várakozom, a II. kerületi Erőd utcában. Nyálkás-ködös sötét és síri csend van, és ezt az éjszakai műszakról visszatérő sárga autók zaja sem töri meg, azok egy része ugyanis elektromos. A telepen kicsit gyanakodva, de udvariasan fogadnak engem, a beépülő újságírót, aki egyértelműen kilóg a csapatból, hiszen nem visel narancssárgát. Még.

Eligazításra jelentkezem – Kosztya Antal, belvárosi köztisztasági üzemvezető vesz a szárnyai alá, és türelmesen válaszolgat kérdéseimre, miközben gyors kiképzésben részesülök biztonság és viselkedés témakörökben. Kapok kesztyűt és vadiúj, narancssárga mellényt, amit egész nap viselnem kell, szigorú szabály van mindenre – magyarázza Antal. A szonda is ilyen, mindenkinek kötelező, munkakezdés előtt és után is, időnként még napközben is, szúrópróbaszerűen. Akit elkapnak, azt haza is küldik. A népnyelvben utcaseprőként emlegetett egynapos útgondozók naponta kapnak fizetést, de ők is csak akkor, ha a 8 órányi munka elején és végén is zöldet mutat a műszer.

Első állomás: Margitsziget

Két bizonyításra váró alapfeltevéssel vágtam bele a napba. Az egyik, hogy az emberek képtelenek szelektíven gyűjteni a szemetet – vajon nem tudják vagy nem akarják? Másodszor pedig meg akartam győződni arról, hogy tényleg több hulladékot dobunk-e el az utcán, mint amennyi a hulladékgyűjtőkbe kerül. Közelebb csak úgy kerülhettem az igazság kiderítéséhez, hogy egy egész napra csatlakoztam az FKF-hez, kérdésekkel bombáztam a munkavezetőket, miközben próbáltam mindenben részt venni, legjobb tudásom szerint. Mivel a havas időszaknak egy időre vége, síkosságmentesítéssel ma biztos nem foglalkozunk, de a szabályok arra is vonatkoznak. Helyszínenként változik, hogy milyen hintőanyaggal lehet dolgozni, a Margitszigetet vagy Lánchidat például nem szabad sózni, a Blahán csak homokot szórnak, ez utóbbit nem is szabad vaslapáttal takarítani, mert karcolódik.

Csendben örülök, hogy ilyen jól vigyázunk a városra, de ezen a ponton Robi, a munkavezető rám néz, hogy indulnunk kell. Narancssárga mellényben, vastag kesztyűvel felszerelkezve ülök fel az elektromos kisteherre –  ideális évszakot választottam a kíváncsiskodásra, már 6 óra körül járunk, de még mindig sötét van, hideg és köd. Rögtön mély tiszteletet érzek azok iránt, akik ezt minden nap csinálják. Rá is kérdeztem, hogy melyik a rosszabb, a téli hideg vagy a nyári hőség? Körzete válogatja, jött a válasz. Nyáron a kiemelt, turisták által látogatott részeken nagyobb a szemét, de pont a népszerűségük miatt ezeknek makulátlannak kell lenniük. Télen a budai hegyvidék tud nagyobb kihívás lenni.

Síri csendben suhanunk a majdnem teljesen kihalt utcákon a Margitszigetig, majd a lehajtó után nem sokkal meg is állunk. A takarítási rend a főbb útvonalak mentén halad, belülről kifelé, a szemetet, ha találunk, szelektíven a célgép frakcióiba gyűjtjük – tanulom a nyelvezetet. 60 km-t is lehet vezetni a szigeten szemetet gyűjtve – sztorizik Robi – persze azt inkább nyáron, főműsoridőben, amikor a hulladék is sokkal több. Mielőtt kiszállunk, elvégezzük a papírmunkát – a menetlevélbe bekerülök én is, személyi igazolványom számával, és hogy hol vagyunk és mikor. A munka nem bonyolult, belekukkantunk a három szelektív gyűjtőbe – vegyes, üveg, műanyag – ha van bennük valami, akkor azt feldobjuk a kocsira, cseréljük a nejlonzsákot, és megyünk tovább. Monotonnak tűnik, de nem az. Az ébredő Margitsziget gyönyörű, a mókusok és az állatkertből kiránduló gólya nem tartanak tőlünk, az első futók és kutyások pedig biztos, hogy bólintanak vagy hangosan köszönnek, amikor elmennek mellettünk. Robi szerint ez minden reggel így megy.

A varjú, az ősellenség

Pár perc és pár zsákcsere után magam is rájövök, mi az örök dilemma a szemetes ürítésében: hogy ott hagyjuk-e a nejlonzsákot, ha alig van benne valami. Pazarlás két csokipapír miatt kicserélni, viszont ha nem cseréljük, akkor jön az ellenség: a varjú. A varjak köztudottan okos állatok, simán széttúrják és átválogatják a szemetet, élelem reményében a legkisebb lyukon is bemennek, és azon át kirángatják az egész zsákot, ezért bármilyen kevés szemetet is találunk, mégsem szabad otthagyni. Felismerik a narancssárga autót és a munkaruhát is, jönnek rá. Amikor a FŐKERT-nél a zöld védőruháról váltottak FKF-es narancsra, azzal is csak egy hétig sikerült meglepni őket, aztán ugyanúgy visszajöttek fosztogatni. Lehet, hogy taktikát kellene változtatni: külföldön léteznek csikk- és szemétgyűjtésre tanított varjak, amik táplálék fejében röpdösnek ide-oda egész nap.

Az első konklúzió

A szelektíven összegyűjtött hulladékot szelektív konténerekbe helyezzük, és megyünk is tovább. Bekukkantunk a Szent István parkba is, de be kell látnom, hogy a hulladék nagy része a megfelelő fakkba volt bedobálva itt is és a szigeten is. Ez a fegyelem vajon csak bizonyos kerületekre jellemző? Egyáltalán meg lehet mondani egy kuka tartalmáról, hogy hol járunk Budapesten? – kérdezem Robit, miközben a háttérben azt szervezzük, hogy átülök egy másik kocsira, ami a Nagykörút környékére visz. Robi, aki egyébként nemrég kapott Budapest Hősei díjat a főpolgármestertől, azt állítja, hogy a kerületet csupán a szemét minőségéből kiindulva, több éves tapasztalattal is nehéz lenne belőni, de az évszakot és a korosztályt annál könnyebb. Az időjárásból pedig a szemét mennyiségét lehet megjósolni, minél jobb idő van, annál többen mozdulnak ki. Több ember, több szemét, logikus. Ahogy haladtunk a másik munkacsoport felé, én még mindig a Margitsziget relaxáló hatása alatt arra is rákérdeztem, hogy vannak-e egyáltalán kihívásai ennek a munkának. Robi nem sokat várt a válasszal. A munkát nehezítheti, hogy minden bejelentésre azonnal reagálni kell. Ha balesetnél takarítást kér a rendőrség, nem maradhat törmelék az úton, aki a közelben van, annak azonnal félbe kell hagynia, amit épp csinál és mennie kell takarítani. A lakossági bejelentéseket is minden esetben kivizsgálják, a központból küldenek ki kocsit, olyan nincs, hogy ott marad a szemét. Olyan viszont volt már, hogy a panasz bejelentője véletlenül benne hagyta a saját címét a “hirtelen, ablakból észrevett” szeméthalomban, de ilyenkor sem lehet eljárni, a Budapesti Közművek Köztisztasági Divíziója nem hatóság.

A család

Van ez a hangulat, ez az energia, ami pár óra alatt átragadt rám is. Talán a narancssárga mellény teszi, ami cégen belül egyfajta együvé tartozást jelent, de a Margitszigeten is tényleg mindenkiből kiváltunk egy mosolyt, egy bólintást, pár kedves szót. Állítólag ez általános jelenség, a sárga autó hálás pillantásokat vonz, nem meglepő módon a gyerekek is imádják. A kollégák jelenléte, természetes reakcióik, az, hogy tisztaság jár a nyomukban egyértelmű vonzereje ennek a munkának. Nagyon ritkán kötnek beléjük, de miután a fővárost és azon belül is egy fővárosi céget képviselnek, nem reagálhatnak akárhogy. Atrocitás esetén ugyanaz a szabály igaz rájuk, amit a küzdősportok is tanítanak: állj odébb azonnal. A többség azonban integet, megköszönik a munkát, kávét hoznak, nyáron meg vizet. A sárga mellényesek, az FKF munkatársai egymással is jófejek, többször hallottam, ahogy egymással, egymásról beszélnek, összeszokott, bajtársias csapat benyomását keltik. Egymástól függetlenül családnak nevezik a céget, integetnek, köszöngetnek, név szerint ismernek mindenkit az egynaposok közül is, akármerre járunk a városban.

Kosarazás (séferezés) és darabos szemét szedése

10 óra 33 perc. József körút, már a másik kocsin ülök, új munkavezetőmmel Karcsival, és Andrással, az egynapossal. A körúton – a Margitszigettel ellentétben – évszaktól függetlenül végig tele van az összes kuka, minden nap. Itt nem kérdés, hogy ürítsünk-e, olyan sok a gyalogos és a bolt. Az utóbbiak különösen nagy problémát jelentenek, de erről majd később. A műanyag hulladékgyűjtő kosár helyes kis kulccsal nyílik, mintha egy kis varázsládikát nyitna. Ezután a kukát le lehet akasztani, tartalmát a kisteher platójára borítjuk, majd a kukát visszapattintjuk a helyére és kész is. A darabos szemét szedése pedig pont az, aminek hallatszik. Kézzel, egyesével szedjük össze a nagyobb darabokat a parkoló autók közül és a járdáról. Pofonegyszerű, ezen felül azonban semmi varázslatos nincs az egészben. Aki már látott kukába vizelő embert a körúton, az tudja, hogy ezekben a tárolókban tényleg minden van. Minden üveg törött, minden tejesdoboz lyukas, nem lehet megúszni, hogy a lábadra vagy a ruhádra ömöljön, fröccsenjen valami, ami gyorséttermi hulladék, kakaó, romlott tojássárgája és valami más keveréke. Ez szó szerint a nyers valóság, itt nincs mit szelektálni.

Mindez megy a kocsi hátuljába, amikor pedig megtelik, visszük a hulladékhasznosítóba, ami megint egy új birodalom. Az évi 50 ezer kukásautó közül vagyunk az egyik, amelyik szépen beáll a sorba a többi narancssárga célgép mögé, hogy aztán a szemetét beöntse a bunkertérbe. Ami ezután történik a hulladékkal, arról itt írtunk. A hulladékhasznosító büféjében a retro hangulat mellett megint és szó szerint rámköszön a családias érzés – háttal állok egy piszoárnál, de a mellény miatt így is nekem is kijár az üdvözlés. Kicsit ragacsosnak érzem magam, büdösnek még nem, de mint megtudom, a kosarazásnál is van durvább. Az aluljáró csoport tagjai metró aluljárókat takarítanak, napi 12 órában, és ott nem az a fő probléma, hogy vajon tudják-e az emberek, hogy hova kell dobni a műanyagot. Az emberi fekáliát és a szerhasználat elhagyott kellékeit különös gonddal, türelemmel és gyomorral kell kezelni nap mint nap.

Ezt nem lehet kikapcsolni, észreveszed a szemetet, akkor is ha nyaralsz

A megkönnyebbült kisteherrel jövünk vissza a városba, egynapos útgondozónkat, Andrást, kitesszük az egyik központban, ahol felvette a munkát. Szondát fújatnak vele, fizetést kap és jön másnap is. Ahogy Karcsi meséli, könnyű velük dolgozni, bár nagyon különböző háttérrel jönnek. Volt, aki 25 évig járt ide minden nap hajléktalanként dolgozni, de olyat is ismernek, aki katonai veteránként jár, pontos, megbízható, de nem kér az előrelépési lehetőségből, élvezi a munkával járó szabadságot. Tovább is viszi a gondolatmenetet: “ha az egynaposok nem jönnek, akkor nem lesz tiszta semmi, jórészt ők tartják tisztán a várost”. A II. kerület felé a korábban megtisztított József körúton keresztül megyünk, épp arról beszélünk, hogy egy idő után ez a munka életforma is lesz, nem lehet kikapcsolni, akkor is felszeded a szemetet, ha nyaralsz. Közben pedig azt látjuk, hogy a pár órája, kézzel pucolt utcán, ahonnan szeméttel töltött kartondobozokat szedtünk össze, újabb kacatokkal megpakolt, összehajtogatott kartonlapok jelentek meg. Látszik, hogy ez nem egy magánlakásból került ide. Az üzleteknek nyilván meg kellene várniuk a lomtalanítást, vagy plusz tartályt kellene rendelniük, de miután semmiféle retorzió nincs, kidobják a járdára, amivel nem tudnak mit kezdeni. Az ilyen hulladéknak nincs gazdája, de el kell vinni: olyan nincs, hogy ott marad a szemét. Újra elhangzik: az FKF nem hatóság, semmit sem tehetnek, visszatartó erő nincs, viszont ezzel a hulladékkal hamar megtelik a kocsi, a begyűjtése pedig elveszi az időt és a helyet attól a szeméttől, ami az igazi feladat lenne.

Ha nincs szemét, akkor nekünk nincs munkánk

13 óra 44 perc, Erőd utca. Nem nagyon volt megállás a 8 óra alatt, a vége felé még pár köbméter falevelet is fel kellett szedni az Üllői útról. Azt tapasztaltam, hogy a szemét szelektív kidobása önmagában nem jelent hatalmas problémát, pláne, ha épp andalgunk mondjuk egy parkban. A körúton viszont elképesztő mennyiségben keletkezik és kerül utcára a szemét. A Margitszigeten talán jobban ráérünk vagy a hely esztétikája gátol meg minket abban, hogy szemeteljünk, de a körúton semmi visszatartó erő nincs, az emberek és az üzletek pedig bármiféle gátlás nélkül szabadulnak meg mindentől. Abban Antallal, Robival és Karcsival is egyetértettünk, hogy az a legjobb hulladék, ami nem keletkezik, a nejlonzacskó, a csomagolóanyag, a doboz, amit meg sem veszünk. Az emberi faktort azonban nem lehet kihagyni, ahogy Karcsi mondta, olyan ez, mint a sírásás: erre a munkára mindig szükség van, szemét mindig lesz, valakinek pedig össze kell szedni.

(Kiemelt kép: Gallov Adrienne/Énbudapestem)