„Ki vagy? – hangzik a kérdés, és nekem erre azt kéne válaszolnom, magyar?”

A nemzeti ünnepre érdekes, tanulságos, elgondolkodtató anyagot közölt a Litera.hu. A 1992-es dokumentum abból az irategyüttesből származik, amelyet Karádi Éva, a 2016-ig működő Magyar Lettre Internationale felelős szerkesztője adományozott Budapest Főváros Levéltárának. A tizenegy nyelven megjelenő európai folyóirat, a Lettre Internationale 1992-ben az 56-os forradalom évfordulóján Forradalmak és restaurációk címmel rendezett tanácskozást az Új Városházán. A Litera.hu Konrád György mellett a lengyel Adam Michnik, a cseh Petr Pithart és a szlovák Martin M. Šimečka előadásainak tömörített, szerkesztett változatát jelentette meg. Ennek apropóján idézzük fel a találkozó „kísérő jelenségeit”, köztük az 1992-es év legbotrányosabb eseményét.

Túl a nosztalgián

„Hajszálvékony a demokrácia függönye, amely mögött gazdasági és nemzeti feszültségek rejtőznek. A közép-európai – egyben a magyar – történelem menete még mindig két irányba mozdulhat: a nyílt demokrácia vagy a tekintélyuralmi, nacionalista rezsim irányába.” 1992. október 24-én egy bulvárlap (!), a Kurír címlapján jelentek meg e sorok, és azóta tudjuk: „a történelem menete” meglehetősen határozott irányt vett. A demokrácia függönye foszladozik, talán teljesen elfeslett. Ugyanakkor, ha ennek fényében tekintünk vissza 1992-re, könnyen magával ragadhat bennünket valamiféle fátyolos nosztalgia. Amely olyan, lassan elfeledett toposzokat helyez előtérbe, mint a tolerancia, a sokszínűség, a másik tisztelete, a más elfogadása… Való igaz, hogy akkoriban a demokráciának ezek a sarokkövei tematizálták a közbeszédet, de ezzel együtt muszáj tárgyilagosak maradunk. Hogy lássuk: a felsoroltakkal kapcsolatban már 1992-ben sem volt nemzeti konszenzus, épp ellenkezőleg.

A Kurír-idézet annak a tudósításnak a bevezetője, amelynek az említett Lettre találkozó volt a témája. Noha az eseményt jelképes időpontban, október 23-24-én rendezték az Új Városházán, az egybegyűltek nemcsak ünnepelni érkeztek. Azt a kérdéskört próbáltak megválaszolni, amelyet a találkozó előtt megjelent Magyar Lettre így foglalt össze:

Állítható-e, hogy a jövő útját járva a világ népeinek a nyugat-európai, amerikai példát kell követniök, ami az emberi szabadságjogok biztosítását, a parlamenti demokrácia szabályainak érvényesítését, a többpártrendszert, valamint a szociális törvények révén korlátozott piacgazdaság rendszerét jelenti, 

illetve, „lehet-e ebből a perspektívából nézve FORRADALMAKnak (kiemelés az eredetiben – a szerk.) nevezni a kelet-európai népek megmozdulásait, felkeléseit 1956 és 1989 között? Vajon nem célszerűbb RESTAURÁCIÓként értékelni a néptömegeknek azt a törekvését, hogy a korábbi kapitalista társadalom visszaállítását kívánják? Vagy jogosabb, ha RESTAURÁCIÓról csak politikai értelemben beszélünk, amikor a politizáló elit egy része már nem csak a tegnapi gazdasági rendszert, hanem a két háború közti antidemokratikus, fasisztoid államrendet is vissza kívánja állítani?”

És most mi van? Jugoszlávia van

1992-ben a kérdéskör aktualitása elsősorban a délszláv háborúhoz volt köthető. „Tegnap például Barcson voltam, ahol a határ túloldalán házakat robbantottak, ott történetesen az elmenekült szerbekét, de másutt a szerb falvakból elmenekült horvátokét. Az ember csonkításokról, kivégzésekről úgy hall, mint az élet banalitásairól, márpedig ott lehet hallani, mert az emberek átmennek, és amonnan is jönnek. Tehát itt Magyarországon az emberek az életnek és a történelemnek egy sokkal kegyetlenebb gyakorlatáról szereznek közvetlen információkat. Ha erre gondolunk, óhatatlanul fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon a vadulás a ma még békés térségekre nem tud-e áthatolni valamilyen eszkalációs folyamatok által?” – tette fel a kérdést előadásában Konrád György, de „jugoszláv vonatkozású” Esterházy Péter írása, a Posztmodern barbarizmus avagy a tulajdonságok nélküli Európa is, amely az aktuális Magyar Lettre-lapszám Forradalmak és restaurációk című tematikus blokkjának volt a bevezető szövege.

„És mi van most? Most Jugoszlávia van. Ez egyszerre ige és főnév és jelző. Jugoszláv jugoszlávok jugoszlávozunk. Minden szégyen indokolt” – írja a szerző, de Konrádhoz hasonlóan „jugoszláv” alatt valójában a kelet-európai kisállamok nyomorúságát érti. „Ki vagy? – hangzik a kérdés, és nekem erre azt kéne válaszolnom, magyar? Milyen szánalmas volna ez, milyen szánalmas, szűkös és szegény csakis magyarnak vagy szlovénnek, vagy szerbnek lenni! Vajon nem arra való volna az irodalom, hogy ezerféleségünkről szóljon, olykor még teremtve is ezt az ezerféleséget?” – jegyzi meg Esterházy, és arra a következterésre jut, hogy ha az író a sokféleséget feladja, azzal valójában a saját legitimitását adja fel.

Magyar vagyok. Szlovén vagyok. Szerb vagyok. Ezekhez a mondatokhoz nem kell irodalom. Ehhez elegendő egy bürokrata meg egy pecsét. Egy határőr. Egy hadsereg

– így Esterházy. Mit mondhatnánk ma erre? Azt, hogy így fest egy beteljesült jóslat három évtized múltán? Kétségtelen.

Közjáték, első felvonás: Csurka 

Esterházy szövegének a megjelenése keserű aktualitással állítható párhuzamba. A szöveggel nagyjából egy időben jelent meg a kormányon lévő Magyar Demokrata Fórum alelnökének, Csurka Istvánnak a Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című pamfletje, amely hatalmas botrányt kavart,  nyílt antiszemita uszításnak tartották – nem minden ok nélkül. „Végül is a magyar zsidóság otthonosságérzete a Kádár-rendszerben nagyobb lett, mint valaha. Ehhez az is hozzájárult, hogy a nemzet nem zsidó többségének túlnyomó része egyszerűen el is felejtette, vagy a fiatalabb nemzedékek esetében meg sem ismerte a zsidókérdést. (…) Budapest és Bécs volt ebben az önmagát túlélt, beteges korszakban az a két világváros, ahol a zsidóságnak szava volt, nyílt vagy rejtett befolyása, ahol meghatározó elem lehetett” – írta Csurka a Kádár-korszakról, a rendszerváltással kapcsolatosan pedig arra a következtetésre jutott, hogy a zsidóság az MDF a megalakulása után „hegemón helyzetét” látta veszélyeztetve. „Ha megalakul egy szervezet, amelynek a vezetésében nincs általuk delegált személy, (…) akkor az a szervezet veszélyes. Mind az akkori párt, mind a demokratikus ellenzék tehát az MDF-ben látta a legfőbb veszélyt” – állapította meg az akkor éppen kormányon lévő párt alelnöke. Ilyen hangvételű szöveget akkoriban legfeljebb a periférián mozgolódó szélsőjobbos csoportosulások fogalmaztak meg – szegényesebb szókinccsel.

A Csurka pamfletje 1992. augusztus 20-án jelent meg. Valószínű, hogy a Forradalmak és restaurációk Lettre-lapszám megjelenését és a találkozó dátumát ennél korábban leszerveztl. A folyóiratban feltett kérdésre, miszerint megtörténhet-e olyan restauráció, hogy

a politizáló elit egy része már nem csak a tegnapi gazdasági rendszert, hanem a két háború közti antidemokratikus, fasisztoid államrendet is vissza kívánja állítani,

Csurka István egyértelmű választ adott. Esterházy igazsága pedig egy az egyben illett Csurkára, akit a köz, ha úgy tetszik a nép, íróként ismert meg és ismert el, ám épp önmaga semmisítette meg írói legitimitását szélsőséges politikai nézeteivel.

Parancsra

1992-ben tehát „Jugoszlávia volt”, de az Új Városházán rendezett október 23-i program mégis egy belpolitikai esemény okán vált ott, helyben is aktuálissá. Egy olyan esemény kapcsán, amelynek közvetett előzménye Csurka szövegének megjelenése volt. „Október 23-a immár normális nemzeti ünnep, és a normális nemzeti ünnepeknek az a tulajdonsága, hogy mindenkié az ünnep, minden állampolgáré. ’56 mindazoké, akik ebben az országban élnek, ugyanúgy, mint március tizenötödike. Ennélfogva nincs rá senkinek monopóliuma. Azoké is, akik akkor még nem éltek. Azoké is, akik akkor csendben éltek vidéken. Azoké is, akik részt vettek, azoké is, akik nem vettek részt, akik így vagy úgy átvészelték.” – mondta már idézett bevezetőjében Konrád György, nem sejtve, hogy

a Parlament előtt megrendezett központi ünnepségen talán épp ugyanekkor fütyülték ki Göncz Árpád köztársasági elnököt, aki messze a legnépszerűbb politikus volt Magyarországon, 

és aki népszerűségét nemcsak annak köszönhette, hogy 1956-ban elítélték, hanem annak is, hogy a kormányzó párt önkényes, antidemokratikus törvényeit nem írta alá. És ő volt az, aki taxisblokád idején mint a honvédség legfőbb parancsnoka megtiltotta, hogy a katonák beavatkozzanak. Göncz Árpádot a legnagyobb ellenzéki párt, a Szabad Demokraták Szövetsége delegálta az elnöki székbe, az a párt amely Csurka István szerint „a zsidókat” jelentette.

1992. október 23-án Göncz Árpád füttyszó és fújolás közepette nem tudta elmondani beszédét a Kossuth téren. Az egész attól vált botrányossá, hogy az elnököt szervezett tömeg fütyülte ki. Ráadásul a kormány tagjainak asszisztálása mellett – akik ott voltak vele a tribünön –, sőt lehettek köztük olyanok is, akiknek tudomásuk is volt a szervezkedésről. A 2014-ben nyilvánosságra került titkosszolgálati beszámoló meglehetősen szűkszavú: ennek alapján két skinhead csoport is volt a téren és leginkább ők kiabáltak becsmérlő szavakat. A jelentés szerint e két szervezet koordinálta a tüntető fiatalok tevékenységét. Ám ennél bizonyosan többről volt szó, hiszen két „skinhead csoport” bizonyosan nem tudott volna párszáz embert fanatizálni. De a téren ott voltak Csurka István jelentős számú hívei is – mi több, ezeket az MDF zászlaja alatt működő, de a párttól már jobbra húzó csoportokat bízták meg az ünnepség „közönségszervezésével” és biztosításával. Ők voltak azok, akik már korábban is hazaárulózták a köztársasági elnököt, egyebek mellett azért, mert Csurka a pamfletjében azt írta róla, hogy „a kommunista, a reformkommunista, a liberális és a radikális nómenklatúrások, a párizsi, a New York-i és a tel-avivi összekötők” parancsára cselekszik.

Egy percre se felejtse el

Göncz Árpád később így emlékezett vissza: „Előre tudtam, hogy valami fog következni... De nem erre a masszív ordításra számítottam, ami egyébként rendkívül gondosan elő volt készítve. Így például az, hogy... két reflektor a képembe világított. Én csak a fekete tömeget láttam magam előtt, határait nem, csak a feketeséget, és zúgott felém, ahogy hangerősítővel bömbölték, hogy »hazaáruló«.”

A köztársasági elnök ezt követően érkezett az Új Városházára, ahol a résztvevők nemcsak szeretettel és hősöknek kijáró tisztelettel fogadták; a  Litera.hu-n megjelent beszédek mellett elolvashatjuk azt a közös szolidaritási nyilatkozatot is, amelyet szimpózium résztvevői fogalmaztak meg: „Megdöbbenéssel értesültünk róla, hogy szervezett csoportok erőszakos hangoskodással megakadályozták Göncz Árpád köztársasági elnököt október 23-i beszédének elmondásában. Mindenkinek tudnia kell ebben az országban, hogy az annak idején életfogytiglanra ítélt Göncz Árpádnál senki nem hivatottabb arra, hogy a forradalomról megemlékezzék. Szégyenletesnek tartjuk, hogy a kormány jelenlévő tagjai nem keltek azonnal az elnök védelmére, s mintha mi sem történt volna, továbbra is részt vettek a meggyalázott ünnepségen. Aggasztónak véljük, hogy megbízható hírek szerint a rendzavarásban a fegyveres erők tagjai is részt vettek civil ruhában, de kötelékben. Kérjük elnök urat, egy percre se felejtse el, hogy a magyar nép túlnyomó része oltalmazóan Ön mögött áll, és nem fogja megengedni, hogy a demokrácia ellenfelei Göncz Árpádba beléfojtsák a szót”.

A jogos kiállás mellett azonban érdemes egy szemtanú, az MDF akkori frakcióvezetőjének, Kónya Imrének a visszaemlékezését is felidézni: „Amikor a műsorvezető bejelenti, hogy következik Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke, a tömegből füttykoncert a válasz, ami akkor sem csendesült, amikor Göncz a mikrofonhoz lépett. Sokkoló lehet az élmény, hogy a hajdani bajtársak ellene fordultak, futott át az agyamon, de egy cseppet sem sajnáltam. (…) Néztem az elnököt, az ellene tüntető tömeget, s némi elégtételt éreztem. A »mértékadó körök« kezdettől kritikátlanul ajnározták. Azokat pedig, akik bírálni merészelték, a demokrácia ellenségének nyilvánították. Göncz pedig szívesen magáévá tette ezt a narratívát” – írja Kónya, aki ugyan 1993 tavaszán egyértelműen állást foglalt Csurka Istvánnal szemben, de pár hónappal korábban még úgy vélte, október 23-án nem volt semmiféle szervezkedés, és a köztársasági elnököt aktuális politikai szerepvállalása miatt fütyülték ki – spontán.

Nem lehet könnyű most szembesülni egy másfajta realitással 

– gondolta a frakcióvezető kárörvendőn Göncz Árpádról 1992. október 23-án, de arra ő sem gondolhatott, hogy a következő évtizedekben e másféle realitások tömkelegével kell majd szembenéznie mindenkinek.

Legyen elég egyetlen, viszonylag friss példa. Idén, a Magyar Nemzet március 26-i számában jelent meg: „Tizenkét éve hunyt el Csurka István, a magyarság ez idáig utolsó írófejedelme. Németh Lászlótól örökölte szellemi trónusát, aki Szabó Dezsőtől örökölte, aki Ady Endrétől, és így tovább. Mi teszi az írófejedelmet, ha magyar? Az, hogy életműve nemcsak az irodalomban kiemelkedő minőségű, hanem aktívan alakítja korának közgondolkodását is. Akinek tételei viszonyítási pontként működnek.”

Legfeljebb annyit tehetünk ehhez hozzá, hogy ma is érvényes kommentárként olvassuk Esterházy 1992-ben írt sorait: „A világ egyre kevésbé ártatlan. Tudomásul vesszük, hogy folyamatos botrányban élünk, új barbarizmusban”.

Restauráció, hamisítás

De mit mondhatunk, mit tudunk tenni azonkívül, hogy 2024. október 23-án is „tudomásul vesszük” a folyamatos botrányt, az új barbarizmust? Hiszen ebben a másfajta realitásban immár nem létező fogalom az ellenérv, és vitával azokat sem lehet meggyőzni, akiket korábban meg lehetett volna. Csak ordibálni lehet.

Minden bizonnyal érdemes lett volna jobban figyelni arra, amit Adam Michnik mondott 1992. október 23-án: „Közép-Kelet-Európában nyilvánvaló, hogy borzalmas hagyományaink vannak: a sovinizmus, az idegengyűlölet, az expanzionizmus, a hatalomvágy tradíciója, a diszkrimináció, a nemzeti kisebbségek elnyomásának tradíciója, a tekintélyuralmi rendszerek, diktatúrák hagyománya. Ez mind hagyomány. És ha ma úgy beszélünk a múltunkról, hogy ezeket a fragmentumokat nem vesszük tekintetbe, szörnyű restaurációra kerülhet sor, történelmi hazugságok restaurációjára.”

(Kiemelt kép: Tamás Gáspár Miklós, Göncz Árpád és Konrád György 1992. október 23-án a Városházán. Kép: Müller László)