A Batthyány tér télen-nyáron kedvelt turista célpont, boldog-boldogtalan bámulja itt a Dunát, és próbálja a legelőnyösebb fényképet elkészíteni a Parlament épületéről. Vagy saját magáról, háttérben kishajóval, Parlamenttel. Esetleg a mostani kivételes alkalmat megragadva.
„Szeptemberi szemérmes kis nap süt ki, de a korzó megtelik a Dunaparton. A korzózás megmaradt, csak éppen, hogy úgy mondjuk, lelki indokai megváltoztak.” Nem vitás, e mondat teljességgel helytálló az elmúlt – és a következő – napokra is vonatkoztatva. Azonban a szöveg több mint kilencven évvel ezelőtt jelent meg Az Est című napilapban, és szerzője azon kesergett, hogy míg korábban (vagyis az I. világháború előtt) az emberek gondtalanságuk okán korzóztak, ugyanezt aktuálisan a gazdasági válság miatt teszik:
nincs más dolguk.
Hogy ma gazdasági válság van-e, vagy sem, döntse el mindenki maga-maga, az viszont kétségtelen, hogy a korzózásnak 2024 szeptemberében ugyancsak megvannak a lelki indokai.
Amit nevezhetnénk változatosságra törekvésnek, vagy kíváncsiságnak is, de kizárólag az „egészséges” jelző mellőzésével. Ugyanis van abban valami nyugtalanító, hogy az elmúlt napokban szó szerint tömegek lepték el a budai korzót, s vonulnak fel és alá a Dunapart Lánchíd és Margit-híd között, leggyakrabban a Batthyány térnél megállva.
Ahol egy utcazenész jóvoltából már zene is van.
A népek persze önkritikusak, magukat általában katasztrófaturistáknak mondják, ezért azzal a kevéssel nem is érik be, hogy csak pillantást vessenek a vízre; egy kicsi mozgás mindenkinek kell,
meg aztán, ki tudja, történhet valami ennél is szokatlanabb.
Jellemző, hogy a vagányabbak az alsó rakpart lépcsőjéig is lemerészkednek, dacolva ön- és közveszéllyel. Persze a többség a biztonságos helyről, a Bem rakpartról monitorozza, hogy a Duna mennyire zavaros, bölcs és nagy.
Kétségtelen, hogy ebben a helyzetben, a baljós és hatalmas folyót bámulva, még hangoskodások közepette, a tömeg gyűrűjében sem tűnik lehetetlenségnek elmerengeni a látványon éppúgy, mint a saját kis életünkön. Az egész ott sántít, hogy a többség nem üres kézzel bámul: mobilt tart a kezében és fényképez, videózik rendületlenül. Mindent. Tehát mindig ugyanazt.
Szó se róla, így születnek szép dolgok, művészi darabok, különösen az úgynevezett kék óra idején, vagyis alkonyatkor.
Rosszabbik énünk azonban azt súgja, hogy az alkotót ez érdekli a legkevésbé. Mennyivel fontosabb ennél a zsákmányszerzés a közösségi médiában, a like-ok bevasalása a kép fölötti rövid kommentárral: „emelkedik”.