A Sziget harmadik napjának egyik lemenőbb előadója délután lépett fel a Nagyszínpadon, szerény érdeklődés mellett.
Sean Lee Bowie Miamiban született 1990-ben, de kamaszkorában már sokkal ingerszegényebb helyen, a Tennessee állambeli Knoxville-ben kezdett zenélni, épp azért, hogy elszakadjon az unalmas, konzervatív környezetétől. Autodidaktaként tanult meg dobolni, basszusgitározni, gitározni és zongorázni. 20 évesen előbb San Diegóba, majd Los Angelesbe költözött. Három évvel később vette fel az Yves Tumor művésznevet, első albuma 2015-ben jelent meg When Man Fails You címmel, és amit további négy követett.
Az eddigi életmű alapján elmondható, hogy afféle kísérletező zenész, aki a fullasztó ambient, az elektronika, a zaj- és pszichedelikus zenék felől érkezik, és aki minden albumával messzebb merészkedik a műfaji határok feszegetésében, a műfajok meglepő vegyítésében.
Az első két lemezén még inkább csak ötleteket, daltöredékek szerepeltek (de Kylie Minogue feldolgozás is!), de Tumort a későbbiekben jobban érdekelte, hogy sötét és fenyegető hangulatot teremtsen, mint hogy dalszerkezeteket alakítson ki.
Nem annyira kísérletező zenész, mint inkább kígyóbűvölő vagy hipnotizőr, aki a furulyát és a zsebórát szintetizátorokra, hangmintákra, terepen készített felvételekre, zajokra cserélte, így létrehozva egy kísérteties érzésektől hemzsegő zenei világot
– írta róla a Pitchfork.
Tumor 2016-os második lemezével, a Serpent Music-kal bebizonyította, hogy folyékonyan beszéli a zajzene és ambient zenei nyelvét, a 2018-as Safe in the Hands of Love viszont a zenész rock és RNB iránti fogékonyságát mutatta be. A 2020-as lemezén (Heaven to a Tortured Mind ) Tumor rocksztárként jelentkezett, és tavalyi albumán sem hagyta, hogy teljesen egyértelműen be lehessen kategorizálni; hozza az eddigieket, de további post-punk, indie és még mindenféle műfajok elemeit sorakoztatja föl: van, akinek a Strokes, van, akinek a P.O.D., van, akinek az Incubus is beugrok a dalokról, engem gyakran a Bloc Party-ra emlékeztetett.
Mindent összeadva, izgalmasnak ígérkezett pénteki fellépése a Szigeten.
Ám a szomorú helyzet az, hogy amíg a „szerencsésebb” években olyan, nehezen elviselhető zenekarokra is simán megtelt a Nagyszínpad előtti tér, mint a spanyol Ska-P vagy a német, azóta sehol nem jegyzett Beatsteaks, most egy olyan blog- és kritikuskedvenc előadóra se voltak néhány száz főnél többen kíváncsiak, mint az Yves Tumor.
Mindezek után kevésbé meglepő, hogy ha a jelenlévők között volt olyan ember, akit alig, vagy egyáltalán nem érdekelt a Sziget, az maga Yves Tumor volt személyesen. Aki – sokat idézett, bár félig-meddig ironikusnak szánt beszólása szerint – semmi mást nem szeretne, csak slágereket gyártani.
Ennek tükrében valahol megértjük, hogy csalódottsággal töltötte el, amikor azt látta, hogy produkciója csak egy közepes klubkoncertre való érdeklődőt vonzott, és e hallgatók is inkább csak nézelődnek, bámészkodnak.
Abból kiindulva, hogy Yves Tumor a sötét, fenyegető ambient világból érkezik, érdektelenséggel párosuló, késő délutáni, napsütötte sávban adott koncertje az első pillanattól kezdve reménytelen volt; legfeljebb abban bízhattunk, hogy a negyedik albumról való rockzenei hősködés alatt a gitártémák a helyükön legyenek, a gitáros és a dobos boldog és motivált legyen, mert ha ez megvan, akkor az úgyis élmény, ha a magát szex- és rockistenné kikiáltó zenekarvezető éppen nincs a helyzet magaslatán.
Szerencsére a zenészek a helyükön voltak, vagyis Yves Tumor, ha nagyon akarta volna, bebizonyíthatta volna, hogy ő mint rockisten egy ilyen helyzetet is simán képes kezelni. De a koncert második felében jobbára a színpad szélén ült, és úgy énekelt, vagy a színpadon elfeküdve a lábát lóbálta.
Az utolsó előttiként előadott Kerosine című számban, ami az évtized egyik legfüllettebb, csodásabb gitárhősködése, szerintem a szöveges részek 5 százalékát sem énekelte, de mivel a dal egy bődületes gitárszólóra van felhúzva, így hatott: és ha Tumor nem is, de a hallgatóság, beleértve engem is, akár szexistennek is érezhette magát.
Tekintse meg a Sziget harmadik napjáról készült galériánkat is!
Kép: Merész Márton/ÉnBudapestem