Kylie Minogue karrierje többször is a földbe állhatott volna, de az énekesnőnek mindig sikerült időben váltania. A szigetes koncertjén azonban a karizmájából, a lendületéből, amivel többször megmentette a karrierjét, keveset lehetett tapasztalni.
2024-es, szigetes Kylie Minogue-koncert meglepő érdektelenségbe fulladt. Az idejét sem tudjuk megmondani, mikor volt utoljára olyan, hogy a hangosító pult, a Nagyszínpad előtti út, sőt a Nagyszínpad előtti területen általában egy fesztiválindító koncert alatt kényelmesen el lehessen férni, és el lehessen sétálgatni. Márpedig a Minogue-koncerten anélkül előre lehetett sétálni a kevertpultot is tartalmazó sátor elé, hogy bárkihez hozzáértünk volna.
A koncert előtt egyébként nem tűnt jó előjelnek, hogy a nem reprezentatív, rettenetesen szűk körben felvett, ismerőseink által megválaszolt miniinterjúk alapján a fesztivál, ők sem tudják, miért, de fáradtan indult.
A Minogue-koncert pedig, mintha ugyanezt a fáradtságot tükrözte volna vissza: lehet, hogy zártabb térben, néhány ezer fő előtt az énekesnő pompás koncertet tud/ tudott volna adni, de a karizmájából, a lendületéből, amivel többször megmentette a karrierjét, most kevesebbet lehetett tapasztalni.
Minogue pedig nem fukarkodott a slágerekkel, már a koncert elején ellőtt többet is a leghíresebb számaiból, de kiderült – sajnos vagy nem sajnos –, hogy az öröksége továbbra is a Loco Motion marad, ugyanis ez kapta egy rövid felvezető után – a legnagyobb tapsot és éljenzést. A fellépés alatt volt, hogy ruhát cserélt, volt, hogy felhívott magához egy rajongót, volt, hogy egy rózsaszálat szorongatva megidézte a Nick Cave-dalt, a koncert mégis nagyobb, emlékezetesebb pillanatok nélkül egyszerűen lement.
Kylie Minogue több mint 35 éves karrierje többször is a földbe állhatott volna, de az énekesnőnek mindig sikerült időben váltania/ visszakapaszkodnia, és még a 2020-as években is Las Vegas-i szuperprodukció és Sziget headliner lehet, teheti mindezt abszolút méltósággal, úgy, hogy nem is kellene feltétlenül a 80-as, 90-es évek slágereit eljátszania, és görcsösen a múltba kapaszkodnia.
A poptörténelemnek kevés olyan állócsillaga maradt, mint amilyen ő. Kár, hogy ezúttal mintha hiányzott volna a kémia közte és a közönség között.
Nemzetközi sztár születik
Az énekesnő a karrierjét gyerekszínészként kezdte, és bár Ausztráliában hatalmas sztárnak számított a Neighbours (Szomszédok) szappanopera szereplőjeként, és a Loco-Motion feldolgozásával énekesnőként is hírnevet szerzett, Angliában például, ahonnan azért sokáig képesek voltak diktálni a trendeket, még úgy sem feltétlenül mondott sokat a neve, hogy az ausztrál szappanoperáját a BBC is játszotta.
A Loco-Motion sikere után, ha minden igaz, az ausztrál kiadója Nagy-Britanniába küldte, hogy igazi, nemzetközi sztárt faragjanak belőle, de mindennek ellenére is csak a véletlennek lett köszönhető Minogue páratlan karrierje. Ahogy a Recorder cikkéből kiderül, az énekesnő nyolc napon keresztül hiába próbálkozott, hogy a sztárgyáros Stock Aitken Waterman producertrió ajtót nyisson neki, mígnem a gépe indulása előtt pár órával fogadta az egyik névadó, Mike Stock, és ha már fogadta, össze is dobott neki egy újabb slágert, az I Should Be So Luckyt.
A Stock Aitken Waterman producertrióról, azaz SAW-ról, és az általuk működtetett Pete Waterman Entertainmenttel kapcsolatban érdemes tudni, hogy a 80-as években, sőt még talán napjainkban is a legsikeresebb brit slágergyárosoknak számítanak. Ahogy az egykori Origó a nekik szentelt cikkében is írja, száznál is több top 40 slágert, 13 listavezető dalt írtak.
Gyorsan és hatékonyan dolgozva húzták rá szinte minden előadójukra ugyanazt a hangzásvilágot, és sokan a popzene <fast foodjának> is nevezték a Stock Aitken Waterman szerzeményeket.”
A trióban a zenei alapokért Mike Stock és Matt Aitken voltak a felelősök, de – teszik hozzá – „valószínűleg semmire nem mentek volna, ha nincs mellettük a nagypofájú Pete Waterman, aki nemcsak a legkreatívabb és legdörzsöltebb volt valamennyiük közül, de közülük őbenne volt csak meg az a provokatív gátlástalanság, amely a poptörténet legnagyobb impresszárióit és menedzsereit jellemezte”.
A SAW trió fedezte fel és indította el Kylie Minogue mellett a Mel & Kimet, Rick Astley-t és Jason Donovant is. Ahogy a cikk írja, néhány évig ugyan rajongott értük és a produktumaikért a popsajtó, később viszont közellenségekké váltak egyrészt a rágógumi hangzásért, amit minden előadónak kikevertek, másrészt azért, ahogy a sztárjaikkal bántak: a SAW trió ugyanis nem sok függetlenséget hagyott az előadóiknak. Egy 2000-es évek második felében közzétett közvéleménykutatás szerint a britek a Stock Aitken Waterman trió munkásságát tartják Margaret Thatcher uralma után a legrosszabb dolognak, ami a nyolcvanas években megtörténhetett – megelőzve Csernobilt is.
Az 1989-es csúcsév után viszont a SAW csillaga hanyatlani kezdett. Ahogy többen is megjegyezték, nem Watermanék nem értették már a legmodernebb pop- és tánczenei trendeket, a hiphopot, sem a sampling technikát, és alaposan rájuk is untak az emberek. Elsőként Aitken távozott a süllyedő hajóról 1991-ben, majd később Stock és Waterman útjai is szétváltak, foglalta össze az Origó. Minogue karrierje akár rögtön félre is mehetett volna, mert Aitken távozása után Stock és Waterman még szeretett volna egy lemezt felvenni vele, amibe Minogue azzal a feltétellel egyezett bele, hogy beveszik a dalszerzők közé. A csapat aztán meg is szenvedett az albummal, minden korábbinál több időt töltöttek a PWL stúdióiban (Minogue végül 6 dalban szerepelt közreműködőként), aminek a vége Minogue egyik legrosszabbul teljesítő lemeze lett, a készítők közötti viszony pedig legalább egy évtizedre megromlott.
Bábnak érezte magát
Watermanék szerint Minogue olyan irányba terelte a projektet, ami halálra volt ítélve. Ahogy Waterman egy későbbi interjúban mondta, Minogue megölte a kreativitásukat. Minogue-nak pedig arról beszélt, úgy látta, a SAW visszatért a korábbi dalszerzői képletekhez, és szintén csalódott volt a végeredmény miatt. A csapat mindezek után nem is újította meg Minogue szerződését. Az énekesnő nem sokkal később pedig úgy nyilatkozott, hogy kezdettől fogva egy bábnak érezte magát.
A viharos szakítás után Minogue szakítani akart általában a nagykiadókkal is, hogy többet ne kelljen bábnak éreznie magát, úgyhogy leszerződött egy kisebb kiadóhoz, ahol úgy érezte, meg tudja mutatni a kísérletezőbb oldalát is. Minogue ekkortájt dolgozott együtt Prince-szel is, és arról is szó volt, hogy Lenny Kravitz-cal veszi fel a következő albumát, ezekből az együttműködésekből még sem lett később semmi.
A váltás viszont egyáltalán nem állt rosszul az énekesnőnek, a következő, ötödik, Kylie Minogue című albumán szerepel többek között Minogue talán legérettebben hangzó dala, a Confide in Me.
Ezután találta meg Minogue-t Nick Cave is, aki direkt neki írta a Where the Wild Roses Grow-t, az énekesnő életművének másik gyöngyszemét, amiben egy meggyilkolt nő szemszögéből meséli el meggyilkolását.
Adta magát, hogy az énekesnő ezen az úton menjen tovább, a következő album csak még sötétebb tónusú lett, Minogue egy lépést megint távolodott a gumipoptól, és bátrabban keverte bele a zenéjébe például a popot, ám az ún. IndieKylie, ahogy gúnyolódtak, nem nyerte el a közönség tetszését, az album újabb bukás lett. Ezen a ponton, ha beleszámítjuk, hogy a pályafutása is csak egy hajszálon múlott, Minogue már harmadszor tartott ott, hogy valamit ki kellett találnia, hogy talpon maradjon. Az énekesnő egy időre fel is adta a zenélést, és inkább a színészetre koncentrált.
Diadalmenet
A következő, hetedik, Light Years című albumra aztán visszatért a bulikirálynő.
„Azt kell tennem, amihez a legjobban értek... A popzene az a fajta zene, amit az emberek hallani akarnak tőlem” – nyilatkozta Minogue.
A beszámolók szerint az énekesnő nagyon hitt az újabb újrakezdésben: az 1970-es évek zenéje inspirálta, amiket a szülei lemezgyűjteményében talált, többek között a Grease és Donna Summer. A stúdió is azon volt, hogy Minogue megint magára találjon, a siker érdekében, bár nem szerettek volna egy újabb PWL-albumot, biztos, ami biztos felvették a kapcsolatot Pete Watermannel. A kollabból végül, szerencsére, semmi nem lett.
A 2000-ben megjelent Light Years és a következő évben, 2001-ben kijött Fever megint a popzene csúcsára lőtték föl Minogue-t, aki a 2007-es X-szel vagy a tavalyi, 2023-as Tensionnel jobbára sikeresen megőrizte a helyét. A Variety beszámolója szerint Minogue Vegas-i koncertsorozata maga volt a diadalmenet: mint írták, a műsor egy pillanatra sem csúszott el. És ahogy megjegyezték, lehet, hogy vannak művészek, akik rázósabb váltásokat is bevállaltak pályafutásuk során, de a zeneiparban a következetesség is legalább akkora erény, mint a sokoldalúság.