100 évvel ezelőtt mindössze 89 magyar sportoló érkezett a párizsi olimpiára, és ebben a teljes a labdarúgó válogatott is benne volt. Ennek ellenére két arany-, négy ezüst-, és négy bronzéremmel tértek haza, és az éremtáblázaton a tizenharmadik helyet érték el.
Nagy értékű kérdés lehetne egy vetélkedőben az, hogy az 1924-es párizsi olimpia két aranyérme mely sportágakban született. A vívást, biztos tippként be lehet mondani elsőre – Pósta Sándor volt eredményes kardvívásban –, a másikat viszont tényleg csak az tudhatja, aki ismeri a sztorit, ugyanis
Halasy Gyula révén Magyarország megszerezte első (és egyben utolsó) aranyérmét agyaggalamblövészetben.
Az ekkor 33 éves sportoló életében azonban nem az olimpia volt a legnagyobb dráma. Miután Bécsben szerzett jogi doktorátust és kereskedelmi diplomát, bevonult és frontkatonaként szolgált, utána azt jegyezték fel róla, hogy egy közelében felrobbant gránát akkora sokkot okozott neki, hogy nyolc hónapra megnémult. Noha Halasy jómódú fiatalemberként számos sportágban kipróbálta magát, vívott, lovagolt és korcsolyázott, a háborús történet tükrében elég meglepő, hogy miután az 1920-as évek elején megismerkedett a sportlövészettel, annyira megszetette, hogy a Királyi Magyar Automobil Club (KMAC) céllövő szakosztályában kötött ki, majd a Magyar Galamblövő Egyesület versenyzője lett.
Amelynek kebelén belül azonban nemcsak agyagkorongokat lődözött. Ma már leírni szörnyű, de a 20. század közepéig az élőgalamb-lövészetet is elfogadott sportágnak tekintették. Olyannyira, hogy a második újkori olimpián, amit 1900-ban rendeztek meg ugyancsak Párizsban, hivatalos versenyszám volt.
És a későbbiekben is csak azért nem volt folytatás, mert a párizsi verseny után 300 elpusztult galambot kellett a pályáról eltakarítani, és emiatt csúszott a program.
Nagy volt a küzdelem és annál nagyobb a dicsőség, hogy az ismeretlen magyar fiú vitte el a pálmát a világhírű amerikai és kanadai nagyságok előtt. Az ellenfelek nem voltak lebecsülhetők, sőt. Csodálatos, hogy Halasy idegekkel bírta, mert a lövészetben az idegek játsszák a főszerepet
– írták büszkén, az olvasók pedig azt a következtetést is levonhatták a cikkből, hogy „rossz idegekkel a versenylövészetben nem lehet eredményt elérni, acélidegekkel kell bírnia annak a lövésznek, aki tudja, hogy az ő legjobb eredménye legfeljebb csak megközelíti az ellenfél „átlag“-eredményét”.
Halasy győzelmét valóban az „idegek harca” előzte meg. Az 1924. július 8-án rendezett 100 lövéses versenyen Halasy és finn Huber holtversenyben (98-98 találat) végeztek az első helyen, az aranyérem sorsát pedig ún. szétlövéssel döntötték el. „Huber kezdte a lövést. A gép kidobta az első agyagkorongot, a finn lövész ráfogta fegyverét és elvétette a lövést. Aztán már kilencszer hibátlanul lőtt…. Halasy olyan nyugodtan állt a lőhelyre, mintha egyszerű tréning következne. Gyors egymásutánban lőtt és tíz telitalálattal fejezte be a szériát” – írta Az Est, Krúdy Gyula pedig így jellemezte Halasy Gyulát:
Példája lehet korának, ő a mostani Magyarország legnyugodtabb embere.
Az olimpia után Halasy számos kisebb-nagyobb versenyen részt vett, a legnagyobb sikerét újra Párizsban érte el, ő lett az élőgalamb-lövész világbajnokság egyéni bronzérmese, csapatban pedig a világbajnoka. Ám olimpián nem indult többet: 1928-ban, Amszterdamban és 1932-ben Los Angelesben nem rendeztek sportlövő versenyt, az 1936-os berlini olimpia műsorán pedig már nem szerepelt az agyaggalamb-lövészet. Halasy 70 éves koráig versenyzett, edzősködött, majd a hazai sportlövész szövetség szaktanácsadója volt 1970-ben bekövetkezett haláláig.
(Borítókép: Az 1924-es olimpia aranyérme Kép: Olympic-games.de)