A lényeg, hogy sose feledjük, hogy egyetlen közösség vagyunk, legyünk heterók, queerek, aszexuálisok, biszexuálisok és valahány elnevezés még létezik – mondta Karafiáth Orsolya június 22-én, a Pride-felvonulás után, a Városligetben. Az alábbiakban az ő beszédét olvashatják.
1.
Annyira nagyon unom, hogy még mindig ugyanarról kell beszélnünk. Küzdelemről, bántásról, kirekesztésről, az el nem fogadásról. Olykor még a közösségen belül is.
Washington DC-ben van egy bizarr rendezvény, a High Heel futóverseny. Igen, az, aminek hangzik: főleg melegek futnak irgalmatlan tűsarkakban a betonon, nagyjából akinek a bokája épen marad, az célba is ér. Körben bámészkodók, nevetés és izgulás, igen furcsa látvány az egész, a hosszú inas lábak, a nagy szőrös paták, a színes göncök ahogy elúsznak, eltipegnek, elinalnak előlünk. Senki nem hörög a pálya mellett, hogy rohadt buzik, meg hogy otthon nyargaljatok a négy fal között. És akinek ez baromságnak tűnik, simán továbbmegy. Esztétikus látvány tárul elénk? Kinek mi az.
Egyik ismerősömtől megkérdeztem, hogy kijön-e a menetre.
Azt hiszem, mindannyian ismerjük a mondatokat, amik így kezdődnek: Tudod, Orsi, nekem semmi bajom a melegekkel, de…
És a folytatásnak sincsen olyan rettentően sok variációja. Szóval hogy, folytatta, szerintem nem kellene hergelniük a többséget, és akkor minden rendben lenne. Erősen nézhettem rá, mert kicsit zavartan visszakérdezett. De hát érted, miről beszélek nem? Értettem. Amúgy, vetettem fel, szerinted mit takar a hergelés? Hát, jött zavarba és oldalra nézett. Kis csönd után azért hozzátette: nehéz megfogalmazni, de hát gondolom azért hasonlóan vélekedünk. Gondolod, hogy hostolnám a Pride-ot, ha így vélekednék? Nem kellene segítened a hergelést, próbált meggyőzni, tényleg kedvesen.
Ez eszembe jutotta egy első randimat, amikor a másiktól megkérdeztem szeret-e olvasni. Csak történelmi és pszichológia könyveket, felelte. Majd így folytatta: nem tudom, te hogy vagy vele, de engem a fikció felbasz.
Láthatjuk: elég könnyű felbaszódni bármin, és ami körülöttünk történik, ad is alapot erre.
És valóban: nehéz megfogalmazni, hol vannak a határok, mi az, ami magánügy, mi számít közügynek. Nálunk mindenesetre hivatalosan még mindig megtesznek, hogy a homofób hangok jelen legyenek, hogy a gyűlölet tematizálja a közbeszédet.
Csak az kiabál, aki fél – ezt ismerjük a Hiperkarmától –, de szerintem ez nem így van. Annak is kiabálnia kell, aki egyáltalán nem fél, hanem csak annyit akar, hogy a hangja hallható legyen. Ha valakit felbasz, hogy van ez a színes vonulás, hogy igenis bárkinek joga van magas sarkúban futnia, azaz szeretni, élni és látszani, azt csak sajnálni tudom. Nem gyűlölni, mert látjuk, azzal ők sem mennek semmire. És itt szeretném megköszönni a kormányzatnak a tevékenységét. Mert igen, fiúk, túltoltátok. Persze itt bejön a jóindulatom: ez volt a mestertervetek része: elmenni a falig, megmutatni, mire képes a gyűlölet, hogy az magától, természetesen átcsapjon az elfogadásba.
Nem baszom fel magam rajtuk. De azért ne feledjük: mi még mindig az életünkért futunk a tűsarkainkban. És azt se, hogy ők még nem tudják: az ő életükért is.
2.
Nem könnyű egy olyan kultúrában megtalálni a helyünket, ami úgy tesz, mintha bizonyos hangok, arcok, történetek nem is léteznének.
Gerevich András költő, aki nyíltan vállalja identitását a Queer Eraser kapcsán írt arról, hogy milyen érzés ez. “Nem volt múltunk. Megsemmisítették, elégették, cenzúrázták, miután a szereplőit némaságra és bujkálásra kényszerítették. Kamaszkoromban és fiatal felnőttként azzal kellett szembesülnöm, hogy a magyar meleg közösségnek nincs történelme, nincs kultúrtörténete, és nincs irodalma, így kevés a példakép, akire az identitását frissen felvállaló fiatal felnézhet, akit felmutathat kétkedő ismerőseinek, hogy bebizonyítsa, nem csak a nyugati „divatok” „agymosó propagandájának” az eredményeként lett önmaga.”
És vannak, akik ma is így gondolkodnak.
Kipontozás, elhallgatás, csend. És a csend gyilkos. Megágyaz a kirekesztésnek. A kirekesztés pedig ahhoz, hogy ne érezzük otthon magunkat az életünkben. És akik azt hiszik, az elhallgatott dolgok nem léteznek, nagyobbat nem is tévedhetnének.
Próbálom megérteni, kinek miből ered a félelme. Egy idős barátnőm mesélte, hogy a nagybátyja meleg volt. Ő „olyan volt”, emlegették. Aztán a Népligetben brutálisan meggyilkolták. Sokáig a melegséghez így a barátnőm számára a brutalitás, a félelem kapcsolódott. Hosszú út volt innen az elfogadásig.
Most fóliáznak, tagadnak, és hergelnek. Mert igen, míg egy meleg pár kéz a kézben nem hergel, a propaganda megteszi. És ők sem a négy fal között csinálják. Sorolni is nehéz, mi minden történt az elmúlt évek alatt, súlyosabbnál dolgok, hol rejtve történt a próbálkozás, mint 2020 tavaszán, a nem elég jól elrejtett 33-as paragrafussal az LMBT közösségben is sérülékeny transzneműek jogait csorbítva meg. Egy olyan csoportét, amelyek között a legnagyobb az öngyilkosságok aránya. Védtelenek.
Ne higgyük, hogy a kirekesztők jól járnak. Mert a boldogtalanság már csak olyan, hogy terjed. Szokták mondani, hogy egy-egy ember a körülötte lévő legszorosabb öt ember átlaga. Nem vagyunk meg egymás nélkül, formáljuk egymást minden egyes megnyilatkozásunkkal. És mindig az átlag a norma. Ne engedjük, hogy magukkal rántsanak. Kell hogy hangja legyen a queer közösségnek. És szerencsére van szószólójuk.
3.
Másfél hete a Pride hónap keretében is levetítették Oláh Kata filmjét, a Keskeny út a boldogság felé – Narrow Path to Happiness címűt. Egy fiatal pár, Gergő és Lenárt története ez, akik a salgótarjáni romatelepről indultak neki a közös életüknek – többszörösen hátrányos helyzetből. Romák és melegek. Sok szerencsét, gondolnánk, és félrenéznénk szomorúan. De ők a doku tanulsága szerint megmutatták, mire képes az elhivatottság és a szeretet. És végül a nagy roma család is kapitulált ennek az ereje előtt. A film egy nagy jelenete, amikor az apa, aki végre hajlandó leülni velük, megkérdi a fiát: „De hát mitől jobb ő, mint egy leány?”
A fiú csak néz, és a világ természetesebb módján felel: „Hát mert fiú”. És az apa is csak nézni tud. Evidencia. És milyen könnyű elfogadni.
Érdekes módon a filmet – bár nemzetközi filmfesztiválok versenyprogramjában szerepel – itthon nem lehet forgalmazni. A német nagykövetség segítségével lehetett pár vidéki bátor mozi programjára felvenni, és az emberi jogokért kiálló BIDF vállalta Budapesten. Minden vetítés teltházzal megy. Mondanom sem kell, a Pride-hónapos vetítésre sem jött a magyar politika részéről hivatalosan senki. Az amerikai és a holland nagykövetek ott voltak.
A lényeg, hogy sose feledjük, hogy egyetlen közösség vagyunk, legyünk heterók, queerek, aszexuálisok, biszexuálisok és valahány elnevezés még létezik.