446 évvel ezelőtt, e napon volt a Budai Vár történetének legnagyobb katasztrófája – békeidőben. Egy villámcsapás kis híján elpusztította a török által elfoglalt uralkodói központot. De felelőst is találtak, aki természetesen nem az isten volt.
A Rudas fürdőben márványtábla emlékeztet Szokoli Musztafa budai pasára, aki nemcsak a Rudas, de a Király fürdő építésében is múlhatatlan érdemeket szerzett. Két évszám is olvasható az emléktáblán, de az első – 1566 – nem a születés, hanem a budai szolgálata megkezdésének éve. Az 1578-as évszám a pasa halálát jelöli. Amely egy véletlen baleset miatt következett be, pedig akkor a haja szála sem görbült.
Pasa és lovag
Ma úgy mondanánk: Szokoli Musztafa „szerette” a magyarokat, noha életének nagy részében a csatamezőn harcolt ellenük. Születési ideje nem ismeretes, de már az 1540-es években magyar területen szolgálta a szultánt. Békés természetét és korrektségét jelzi, hogy a legenda szerint amikor 1566-ban nagybátyja, Szokoli Mehmed, a szigetvári győző, Zrínyi Miklós levágott fejét elküldte neki, ő ahelyett, hogy szokás szerint karóra tűzte volna, inkább bebalzsamoztatta, és úgy küldte el selyembe burkolva a győri császári táborba, mondván, „kár volna, ha ilyen vitézlő úrnak testét, hogy a madarak ennék”.
Ha Musztafa ennél egyebet sem cselekedett volna, akkor is megérdemelné, hogy neve jó emlékezetbe maradt nálunk. Pedig hát még sok egyéb dicséretes dolog fűződik a nevéhez
– írja róla Takáts Sándor történész 1927-ben megjelent életrajzában, majd így folytatja: „Tudjuk, hogy mód nélkül kedvelte a szépet és a művészit. Rengeteg sokat építtetett Budán, és az ország más városaiban. S ezek közt nem egy remekmű akadt! Elég, ha a budai fölséges fürdőket s a turbéki sírkápolnát említjük. Hiszen ezeknek már a XVI. században európai hírük támadt."
Takáts megjegyezi, hogy mennyire sajnálatos, hogy „közelebbit nem tudunk a Musztafa építette iskolákról és templomokról”.
Jön a vihar
„Leveleiből tudjuk, hogy Budán és Pesten is szép kertjei is voltak, melyeket jeles török kertészekkel míveltetett. Szóval Musztafa (…) többet épített Budán, mint a többi török basa együttesen. (A basa azt jelenti „fej”, azaz vezető, a pasa olyan rangot jelentett az Oszmán Birodalomban, , amit a katonai és polgári igazgatás magas állású tisztségviselői viseltek – a szerk.). Ha nem szerette volna Budát, ha nem ragaszkodott volna a magyar földhöz, aligha mívelte volna mindezt” – állapítja meg Takáts Sándor. A pasa nevéhez fűződik a Budai Várban, a Fehérvári kapu megerősítésére emelt rondella is, illetve az hetven hajóból álló hajóhíd Buda és Pest között, amelynek középső részét – a a hajóforgalom zavartalansága érdekében ki lehetett emelni.
Mindezek tükrében, okkal jelenthető ki, hogy
Szokoli Musztafa számára addigi életének leggyászosabb, egyúttal a legborzalmasabb napját az 1578-as év hozta el, pedig hét évvel korábban tűzvész pusztított Budán.
De a kortársak legfeljebb a csatatéren láthattak annyi szörnyűséget, mint akkor, május 19-én, pünkösd napján. A tragikus esemény előzménye volt, hogy azon a tavaszon az eső nem akart eleredni, így aztán a pünkösdöt ünneplő keresztények is örömmel fogadták, hogy délután sötét fellegek jelentek meg az égen, villámlás és mennydörgés hirdette a közelgő vihart. Hosszú órákon át. De az eső nem kezdett el esni este sem, ezért az emberek égzengés közepette tértek nyugovóra. Álmukból a mennydörgésnél sokkal nagyobb robaj, majd hamarosan kétségbeesett kiáltozás hangja ébresztette azokat, akik tisztes távolságra voltak a vártornyoktól.
A hangzavart az okozta, hogy villám csapott az egyik, lőporral telerakott toronyba, amely azonnal robbant – megsemmisítve mindent, ami csak körülötte volt.
A robbanás következtében legalább ezer ember veszette életét. A Budai Vár jelentős károkat szenvedett, Szokoli Musztafa annak köszönheti életét, hogy nem tartózkodott a közelben.
Selyemköpeny és selyemzsinór
A korszak krónikása, Szamosközy István ezt írta: „Volt egy torony a várban Zsigmond palotája mellett, minek címertorony volt a neve. Számtalan sok porral (lőporral – a szerk.) volt rakva.
Ezt a tornyot éjjel megütötte a mennykő. Nagy fényességgel jött a kő alá, mint egy lámpás: ezt a tornyot és a mellette való palotákat mind elhányta. odavesztek.
Temérdek sok hadiszerszám veszett, némelyeket a Dunába hányt, némelyeket széjjeldöntött. A vízvár is törökkel, marhákkal teljes volt, azokat is mind elhányta, vesztette. (…) A Dunán való hidat is nagy helyen általszakította”. Szamosközy azt is feljegyezte, hogy a pasa msánap nem csak gyászruhába öltözve siratta Budát, de felelőst is talált.
A pesti keresztény papra igen haragudott, mert oly hír volt, hogy ezt a veszedelmet jól tudta, és a végvárakba is a magyaroknak megírta, hogy ez következik Budára. Előhívatta a papot, szidalmazta, és a fejére pökött néhányszor
– írja a krónikás, bár arról nem tesz említést, hogy a vészmadár pap miféle más büntetést kapott a „pöködésen” kívül.
Szokoli Musztafa azonnal intézkedett, és Budán nyomban megindult az újjáépítés. De ugyanekkor a hírnökök is elindultak Konstantinápoly felé, hogy szultánt is értesítsék a szomorú hírről. Noha II. Szelim uralkodása alatt inkább könnyebbik utat választotta, és szinte minden államügyet Szokoli Mehmedre (Musztafa nagybátyjára) hagyott, a pünkösdi katasztrófa ügyben mégis maga intézkedett. Ami annyit tett,
hogy
istállómesterét küldte Budára huszonkét emberével, és azzal a bizonyos selyemzsinórral, amelynek láttán a biztos halállal nézett szembe a címzett.
Nos, ebben az esetben a címzett Szokoli Musztafa volt. Ám a pasa nem fogadta el a szultáni döntést, és dulakodni kezdett a váratlan vendégekkel. „A hóhérok zsinórt vetettek nyakába, a földre rántván őt, a mellére térdeltek. Musztafa érezvén, hogy utolsó perceit éli, könyörgésre fogta a dolgot. Fuldokolva csak egy percnyi életet kért, hogy legkisebb fiától búcsút vehessen. A hóhérok szíve azonban irgalomra nem lágyult. Megfojtották őt” – írja Takáts Sándor, aki a történethez annyi fűz hozzá, hogy „a mieink csak az ő nyúzó, fosztogató és hazug utódja idejében vették észre, mi volt igazából Musztafa basa”.
(Kiemelt kép: Buda látképe az 1600-as évek elején, az újjáépítés után)