A napokban mutatták be Radó Dezső Fenyegetett Budapest című könyvét, ami érdekes képet ad arról, milyen problémákkal kellett megküzdenie a magyar fővárosnak a rendszerváltás környékén, és ebből arra is lehet következtetni, hogy találtak-e rájuk megoldást.
„... látva a város lakóinak – közte unokáimnak –
egyre sűrűbb légúti betegségeit, a rákbetegségek alakulását, tapasztalva, hogy miként nő városunkban a bűz és a bazári mocsok, hogy áldozzuk fel Budapestet Autó Istennek, arra a szilárd elhatározásra jutottam, hogy e folyamatban még szakértőként sem vagyok hajlandó részt venni.
(...) Lehet, hogy a Főkert megélt 125 évet, ám nem biztos, hogy túléli Vécsei urat [a Fővárosi Önkormányzat Gazdasági Bizottságának elnöke]. Sok előjel mutat ugyanis arra, hogy a haszon minden, a közszolgáltatás pedig – ami az önkormányzat egyik fő feladata – semmi, vagy majdnem semmi!” – írta dr. Radó Dezső 1992. december 4-én egy nyílt levélben, ezzel pedig egyúttal fel is mondott a Fővárosi önkormányzat Környezetvédelmi Bizottságának vezető tanácsadója posztjából. Radó már akkor élő legendának számított, a felmondása pedig végképp a legnagyobbak közé emelte.
A kertészmérnök-közgazdász Radót 1962-ben nevezték ki a Fővárosi Kertészeti Vállalat igazgatójának, ahonnan 22 év után, 1984-ben ment nyugdíjba, utána viszont tanácsadóként még 2001-es haláláig aktívan dolgozott – többek között a Levegő Munkacsoportnál, aminek természetesen az 1988-as megalakulásánál is jelen volt. Hogy mégis honnan lehet ismerős a neve az átlag budapesti számára is? Az ő nevét viseli a Budapest 2021 áprilisában elfogadott zöld infrastruktúrájára vonatkozó fejlesztési koncepciója, azaz a Radó Dezső terv, aminek részeként valósult meg többek között Óbuda díjnyertes parkja, a Pünkösdfürdő Park.
Radó a felmondása után lendületből beadott a Városházára egy kéziratot, ami a Haldokló Budapest címet viselte. A kéziratot Molnár Zsolt környezetvédelemmel foglalkozó, szakmai főtanácsadó, a hivatal egyik osztályvezetője, áradta Bardóczi Sándornak, Budapest főtájépítészének, hogy az kiadásra érdemes. A sűrűn gépelt, áthúzásokkal és széljegyzetekkel tarkított kéziratot, ami egyébként Radó cikkeit tartalmazta, a Budapest 150 programok keretében most a Városháza Kiadó kiadta.
Mint írják, a szöveg plasztikusan mutatja be a II. világháború és a rendszerváltozás közötti Budapest városfejlesztését a fővárosi zöldfelületi és környezetvédelmi folyamatokon keresztül.
A könyvről Gadó György Pál moderálásában Saly Noémi, irodalom- és Budapest-történész, Radó Péter oktatáskutató, Radó Dezső fia és Bardóczi Sándor beszélgetett a Fuga – Budapesti Építészeti Központban.
A beszélgetés azzal kezdődött, hogy azóta szerencsére a könyv több fejezetét is sikerült meghaladni, vagy, mint Bardóczi fogalmazott, valahogy kimozogni. A szennyvízkérdés például ilyen, ugyanis EU-s forrásokból sikerült fejleszteni a szennyvíztisztító-kapacitást, akkoriban, a 90-es évek elején viszont még abszolút releváns probléma volt, mi lesz Budapest szennyvízével. A zöldmezős beruházások hiánya, a zöldfelületek folyamatos csökkenése viszont, mondta Bardóczi, továbbra is jelentős problémák. A könyv címét is, állítják a kiadás készítői, azért változtatták meg, mert Radó Dezső fia, Péter azt mondta, szerinte ez a város nagyon is él, és végül Saly javaslatára kapta meg a Fenyegetett Budapest címet.
Radó Péter már a beszélgetés elején figyelmeztette a közönséget, hogy ő egyáltalán nem ért ahhoz, amivel az apja foglalkozott, és amivel a beszélgetőtársai foglalkoznak, úgyhogy az ő hozzájárulása az estéhez annyi tud lenni, hogy kis, színes családi történeteket oszt meg, hogy feldobja a beszélgetést. Radó egyébként úgy emlékszik vissza apjára, hogy
sokat nevettek együtt, de a 90-es évek elejétől az apja egyre mérgesebb lett, amiben nemcsak a vadkapitalizmus játszott közre, hanem az is, hogy több személyi támadás is érte.
Az egyik jelentését például azzal söpörte le az asztalról a MIÉP frakcióvezetője a Fővárosi Közgyűlésben, hogy a szerzője, azaz Radó, pufajkás.
A vendégek arról is beszélgettek, igaz, nem ennek kapcsán, hogy Radó mennyire volt kommunista. Mint mondták, az összegyűjtött cikkekből egyértelműen látszik, hogy ő konfrontálódott, ironikusan kezelte a kor szereplőit. Radó Péter azt mondta, apjának 1948-ig a szociáldemokrata párt volt a családja, amit a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt beolvasztott magába.
Radó elmondása szerint az, hogy apja szocdemként lett a kommunista párt tagja, egyes időszakokban kimondottan hátrányt okozott, a 70-es években még vizsgálatot is indítottak ellene, amit megúszott egy megrovással. Ahogy a fia mondta, a kommunistákat nem különösebben szerette, de tudomásul vette, hogy ahhoz a munkához, amit ő végzett a Főkert fejeként, benne kellett lennie a szervezetben. A saját szerepfelfogása szerint ő szakmai vezető és nem pártfunkcionárius volt.
A közgazdászok között ő volt a legjobb kertészmérnök, a kertészmérnökök között ő volt a legjobb közgazdász, így próbált kívülállónak maradni. „Ebben a humor is segítette. Úgy lett az évek alatt egyre dühösebb, hogy tudott saját magán és a világon is nevetni” – magyarázta Radó Péter. Az apja ennek köszönheti, hogy nem lett egy mérges, megkeseredett, zárkózott aktivista.
Radó, ahogy a felmondásából is kiolvasható, már a 90-es években azt mondta, minden bajunk forrása az autó, ezzel pedig megelőzte a korát. A meglátása akkor pláne radikálisnak hatott, messze túlmutatott a szűk kertészmérnöki szakmán.
Ahogy a Pestbuda írja, Radó ideje alatt épült a fővárosi lakótelepek többsége, neki köszönhetjük a házak közötti parkok kialakítását, a kopár területek fásítását. Ő végezte a Hajógyári-sziget parkosítását és a Városliget eddigi utolsó átépítését is, amely ekkor nyerte a Liget Budapest Projekt kezdetéig ismert formáját.
Mint azt a Greenfo megjegyzi, életében ő volt a főváros levegőjének, fáinak, növényeinek, tájainak talán leggondosabb, legharcosabb védelmezője. Kutatási témája harminc éven keresztül a zöldfelületek környezeti és közgazdasági értékelése volt, teszi hozzá a Levegő Munkacsoport. A munkatársaival közösen kidolgozott módszereit országszerte alkalmazzák. Szinte élete utolsó órájában fejezte be a fák védelméről szóló kormányrendelet szigorítására tett javaslatának kidolgozását.
A beszélgetés vége felé Bardóczi elmesélte, hogy őt úgy tanították, ha kritizál valamit, tegyen mellé megoldást is, mert kritizálni mindenki tud. Radó pedig megtette ezt, amiről a könyv utolsó fejezetében lehet olvasni. Az ő ötleteiből tudtak meríteni, azok bizonyos elemei ott vannak az asztalon még ma is. Nem véletlen hát, hogy róla nevezték el az akkor még csak formálódó zöldstratégiát.
Saly Noémi, aki a lábjegyzeteket készítette a könyvhöz, a beszélgetésben kiemelte még a könyv illusztrációján dolgozó Nagy Zita képszerkesztőt is. A kötet ugyanis nem csak kortörténeti dokumentumként érdekes, hanem albumként is, „tudniillik, egy olyan korszakról beszélünk,
aminek a fényképanyaga feldolgozatlan és publikálatlan: a közelmúltunk Budapestjéről. Azóta felnőtt egy nemzedék, amelyik sehol, sehogy, se élőben, se képen nem látta a korszak Budapestjét. Nagy Zita olyan illusztrációs anyagot csinált a könyvhöz, ami önmagában is teljes értékű, csodálatos anyag”.