A budapesti közlekedéstörténet legsúlyosabb balesete történt 71 évvel ezelőtt. A huszonhat halálos áldozatot követelő katasztrófát a hatóságok igyekeztek eltitkolni.
1952. december 17-én jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy a kormány karácsony másnapját, december 26-ot munkanappá nyilvánítja, viszont május 2-át munkaszüneti nappá. A sebtében összehozott intézkedésre még akkor sem találunk épeszű magyarázatot, ha figyelembe vesszük, hogy a kommunista vezetés eleve gyanakodva tekintett a keresztény ünnepekre – hiszen a lakosság mindössze kilenc napot arra, hogy másképp tekintsen a karácsonyra.
Veszélyes manőver
Akkoriban még nem építették újjá az felrobbantott Újpesti vasúti hidat, ezért az esztergomi vonatok nem a Nyugati pályaudvarra, hanem a szentendrei HÉV végállomásához, a Margit hídhoz közel, Buda-Császárfürdő állomásig közlekedtek.
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a gőzmozdony vontatta esztergomi vonatok csak úgy tudtak visszafelé elindulni, hogy előtte a mozdonyt körbejáratták, ami azt a vágányi manővert jelentette, hogy a járművet a szerelvény elejére kapcsolhassák, de még a poggyászkocsit is előre kellett vinni, amit kézi erővel hajtottak végre.
Ráadásul e manővereket gyorsan kellett végrehajtani, hogy ne akadályozzák a Szentendre felől érkező HÉV-szerelvényeket és a tehervonatokat. A művelet jelentős odafigyelést igényelt, a pályán dolgozóknak percek alatt kellett megoldaniuk. A legnagyobb felelősség azonban a váltókezelőn volt, hiszen elég volt egy rossz mozdulat. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a császárfürdői HÉV-állomásnak nemcsak a kapacitása volt szerény, de világítása is, nem túlzás kijelenteni, hogy kódolva volt, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a baj.
Favázas tragédia
1952-ben, az újdonsült munkanapon, december 26-án, reggel tizenhárom perc alatt kellett végrehajtani a fenti műveletet. Az esztergomi vonat 6.27 órakor érkezett, a szentendrei HÉV-et 6.40-re várták, addigra kellett volna a vágányt szabaddá tenni. Ez azonban nem sikerült, így az érkező HÉV-szerelvény belerohant az esztergomi mozdonyba.
Súlyosbította a helyzetet, hogy a HÉV második és harmadik kocsijai még favázas szerkezetűek voltak, így az ütközés hatására szinte összepréselődtek a HÉV-et vontató első és hátsó fémvázas motorkocsi kocsi között. A baleset következtében huszonhatan vesztették életüket. Az egykori állomásfőnök, Cservenkai János 1992-ben ezt nyilatkozta a Mai Napnak:
„Szörnyű látvány fogadott. Amikor Hirosimát mutatják, nekem mindig a Császárfürdő jön elő. A HÉV-kocsik – még favázasak voltak – teljesen simák, mintha leborotválták volna őket. A zsidó templom előtti gyepen kiterítve sorban a halottak.”
A mentést késleltette, hogy az Államvédelmi Hatóság lezárta a területet, és az esetnek ugyan számos tanúja volt, az a hírekben sokáig nem szerepelhetett. Úgy tűnik, hogy az ÁVH nagyon hamar le akarta zárni (egyúttal meg nem történtté tenni) az esetet, a helyszínről a szolgálatban lévő váltóőrt, Molnár Imrét, illetve Kriston Béla rendelkező forgalmi szolgálattevőt, Ferencz János állomásfőnököt vitték el, de valójában csak Molnárt tették felelőssé. Aki az állambiztonsági jegyzőkönyvek szerint eleinte tagadott, de még a délelőtt folyamán (!) elismerte, hogy a váltót szándékosan állította át, hogy balesetet okozzon, ezzel tiltakozva az ellen, hogy karácsony másnapját munkanappá nyilvánították.
24 órán belül
A váltóőrt másnap délelőtt rögtönítélő bíróság elé állították, Molnár Imre a bíróság előtt is elismételte, hogy a katasztrófa a karácsonyi munkanap miatt történt.
Elhatároztam, hogy a vonatot kisiklatom. Azt tudtam, hogy a vonat tömve van utasokkal, de én nem ezt akartam, én csak kisiklatni akartam a vonatot. A forgalmi szolgálattevőnek jelentettem, hogy szabad a pálya, jöhet a HÉV-szerelvény. Ezen bejelentés után, amikor láttam, hogy a HÉV-szerelvény közeledik, a rendesen állított váltót visszadobtam, így a HÉV-szerelvény az állomáson veszteglő esztergomi személyvonatba szaladt.
A rövid ideig tartó tárgyalás után Molnár Imrét halálra ítélték, és az ítéletet aznap végre is hajtották. A sajtó december 29-én rövid hírben közölte az ítéletet és a kivégzés tényét, 1953. január 5-én pedig a Szocialista Vasútért című lapban jelent meg egy cikk, amelyben vasúti dolgozók leveleit közölték. Szűcs István váltókezelő ezt írta: „Olvastam, hogy a buda-császárfürdői baleset miatt egy vasutast felakasztottak. Ez mindnyájunkat megrázott. Mi, váltóőrök becsületes, jó munkát végzünk. Nehéz munkát. Mindent megteszünk azért, hogy a vonattal utazók idejében és biztonságban érkezzenek meg munkahelyükre, családjukhoz. De akadnak közöttünk, akik ezzel nem törődnek. Ez a mi szégyenünk és ezen változtatni kell.”
Molnár Imre bűnösségét csak pár évvel a rendszerváltás után kezdték vizsgálni, addig senki nem foglalkozott azzal, hogy végeredményben egy hibás váltóállítás miatt, és gyakorlatilag 24 órán belül szabtak ki halálos ítéletet. A váltóőr rehabilitációja 1993-ban történt meg, Károly Imre közlekedésjogász alapos vizsgálata, miután a még élő tanúk felkutatása után perújrafelvételre került sor.