LTP – Tíz emelet boldogság címmel új, a lakótelepeket bemutató Fortepan-albumot adott ki a Zucker Művek. Az új album a sokszor város méretű, máskor pár háztömbből álló kolóniák életéről mesél különleges atmoszférájú fotókon keresztül. A képekhez kollégánk, Legát Tibor írt tényszerű, mégis szórakoztató szövegeket.
Ahogy Dragomán György írta a fülszövegben:
„Ha tömbházakat és lakótelepeket látok, máig igen összetett érzés fog el, úgy hívom magamban: »a beton antinosztalgiája«. Itt kavarog bennem most is, ahogy ezt a kötetet lapozgatom, kicsit újra otthon vagyok, a mindig huzatos, mindig zajos lépcsőházak felfelé örvénylő hűvösében.”
A könyvbemutató egyik résztvevője Balla Regina építész volt, aki a BME Urbanisztika tanszékén szerzett doktori fokozatot. Balla a doktori disszertációját 2022-ben az 1954 után épült budapesti modern nagylakótelepekről, illetve azok megújításának lehetőségeiről írta, mellette pedig Horváth Péter fotográfus ült a színpadon, akit különös kapcsolat fűz a lakótelepekhez, ugyanis az egyik legismertebb sorozatát az Újpalotai lakótelepről készítette.
Horváthnak 266 képe látható a Fortepanon, ebből 30 az Újpalotai lakótelepen készült, melyekből több az albumban is szerepel.
Miért kezdett el lakótelepekkel foglalkozni, miért foglalkozik valaki lakótelepekkel, kérdezte a beszélgetés moderátora, Karafiáth Orsolya író, költő és nem utolsó sorban egykori lakótelep lakó Ballától, aki az este folyamán rövid gyorstalpalót adott a közönségnek a lakótelepekről.
„Jó lenne most azt mondani, azért, mert nagyon személyes okai voltak, bár három lakótelepen is éltem, de inkább azt mondanám, engem a város komplex működése érdekel, és a lakótelepek nagyon speciális példái, hogy egy város a városban hogyan tud működni.”
A leginkább az foglalkoztatja, hogy egy nagyváros, amilyen Budapest is, hogyan tud becsatornázódni egy lakótelep.
Ahogy Balla elmondta, a lakótelepek folyamatosan változnak. Ha definíció szerint nézzük, lakótelepekről már a római korban is beszélhetünk. A definíció ugyanis, ha jól értettük, úgy szól, hogy: jellemző rájuk az egyidejű, akciószerű építkezés, az egységesség elve, és a modern lakótelepek előtti lakótelepek jellemzően egy adott társadalomcsoportnak épültek. A modern lakótelepek viszont már kitágítják ezt, magyarázta az építész, és a teljes társadalomnak próbáltak egy, akkoriban korszerű, legjobb lakhatási lehetőséget kínálni.
A pontos meghatározást – ebből következően – valamennyire megnehezíti, hogy míg a Wekerle-telep egy adott társadalmi csoportnak épült, egy Újpalota vagy egy Kelenföld inkább célzottan a második világháború utáni lakhatási válságot kívánta megoldani. Ami viszont nagyon jellemző még a modern lakótelepekre, hogy
„ahogy szakmai közegben szokták mondani: egy végtelen tájban úszó szoliter tömegekről beszélünk”.
A modern lakótelepeknek ugyanis nagyon sajátjuk, hogy a különböző tulajdonosi rendszerekben épült panelek, téglaépületek, csúszózsalus házak egy óriási, állami telekre épültek.
Horváth egy vidéki kisvárosból költözött fel. Amikor felvették az MTI-hez gyakornoknak, akkor, mint mondta, ott állt ismerősök, kapcsolatok nélkül, úgyhogy kínjában egy feladott egy hirdetést, hogy „fiatal fotóriporter albérletet keres”. Erre volt pénze. Délután kapott is egy hívást, estére pedig már egy újpalotai lakásnak az egyik szobájában aludt. A fotózást azért kezdte el, mert az újságíró-iskolában meg kellett csinálnia a diplomamunkáját, és ha már Újpalotán élt, adta magát, hogy a lakótelepet kezdje el fotózni.
Amikor Horváth Újpalotára költözött, a lakótelep még javában épült, és elmondása szerint az egész olyan volt, mintha egy játékvárat állítottak volna össze.
„Fura volt belegondolni, hogy azokban a kalitkákban emberek fognak élni, és... megtették.” Amikor viszont, körülbelül 10 évvel ezelőtt visszament Újpalotára fotózni, nem ismerte meg a környéket, kertek lettek, szökőkutak lettek, mindenféle dolgok lettek. „Tulajdonképpen emberi lett” – jegyezte meg. A növények segítettek, magyarázta, hogy élhetőbb legyen a lakótelep.
Az újpalotai lakótelep bizonyos értelemben előrelépést volt a kezdetiekhez képest, mert ott azért már kísérleteztek a formával és a házak elrendezésével. Mint Balla magyarázta,
a 70-es évek közepén már látták, hogy a tök egyforma panelházokhoz nehezen tudnak kötődni lakóik
– nemcsak Budapesten, a világon mindenhol. A technológia is fejlődött közben, nemcsak téglatesteket tudtak már gyártani, hanem kialakult például a sarokszekció, ami nagyon sok lehetőséget adott, hogy változtassanak. Horváth is megerősítette, hogy kötődni, na azt nem tudott a panelhez. Ő egy rokonszenves dologra emlékszik vissza, hogy eleinte nem építettek járdákat, hanem megfigyelték az emberek merre és hogyan járkálnak, és oda tették végül az utakat.
A házgyári építkezések egyébként inkább a 60-as évektől kezdődtek, bár az igazán tervszerű nagylakótelep-építést egy adott évszámhoz lehet kötni: 1954-hez.
Sztálin halála után Hruscsov egy konferencián jelentette be, hogy el kell felejteni a szocialista realizmust,
és az elsődleges cél, hogy minél több ember minél hamarabb lakáshoz jusson. Ezt Nagy Imre is átvette, és itthon is megindult tervszerű, nagyléptékű építkezés. A technológia viszont csak a 60-as évekre forrta ki magát. „Ezért van az, hogy a József Attila lakótelep még kevert technológiával épült.”
A lakótelepeket Balla elmondása szerint nagyon tervezetten rakták össze: „akik ezzel foglalkoztak, ők elég mélyen kutatták, hogyan kell kialakítani az infrastruktúrát, jártak Nyugaton, jártak a Szovjetunióban”. Amikor viszont épültek a lakótelepek, a tervek, mint Balla fogalmazott, kevésbé realizálódtak. Nagyon sokszor csak évtizedekkel később épült meg egy kiszolgálóegység, egy abc vagy egy óvoda. Ehhez képest, folytatta Balla, most ott tartunk, hogy nincs például annyi gyerek, hogy megtöltsék ezeket az óvodákat, iskolákat. Mint kiderült,
Újpalotán például megfeleződött a lakók száma.
Ahogy az LTP-ben Legát is írja, a korabeli tudósok minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a lakótelepeket új, korszerű és minden ízében modern kulturális központoknak láttassák, ám a valóság mást mutatott. Hiába épült fel rohamtempóban sok tízezer lakás, ha a tervekben szereplő mozikat, művelődési központokat gyakran elfelejtették megépíteni. Idővel egyre-másra jelentek meg olyan szociológiai tanulmányok, amik a lakótelepek negatív hatásait ecsetelték, és ezekkel a legjobb szándékú népművelő sem tudott mit kezdeni.
A beszélgetést moderáló Karafiáth felvetette, hogy az sem volt ritka, hogy a szennyvíz például elöntötte a lakásokat, és arról érdeklődött, hogyan történhettek ezek meg.
„Úgy, ahogy sajnos ma is, a kivitelező akkor is a profitot szerette volna maximalizálni, és elhagyott, kihagyott anyagokat”
– adta meg választ Balla. Ami viszont érdekes, tette hozzá ugyanő, hogy míg egy téglaház megcsúszik, süllyed, a kisebb földrengések, amiket mi nem is érzékelünk, meglátszanak rajta, a panelek stabilan állnak. A Műszaki Egyetem és Lechner Tudásközpont folytatott egy kutatást is, hogy statikailag hogyan állnak most a panelek, kábé 180-at néztek meg országszerte, és mint Balla mondta, még kiválóan állnak.
Ahogy a könyvben Legát írja,
a lakótelepek nemcsak még élnek és virulnak, hanem „kis túlzással jobb állapotban vannak, mint új korukban. (…) Sőt a zöldterületeket illetően még jobban is állnak, mint a rendszerváltás után épült lakóparkok, ahol általában minden lehetséges négyzetmétert beépítettek”.
Balla is elismerte, hogy a környezet gyakran meggyőzőbb, mint egy most felépült társasház esetében, panelek, folytatta, jelenleg még jók, de 50 év múlva problémások lehetnek, és ha nem kezdünk el azon gondolkodni, mit tegyünk velük, akkor 50 év múlva óriási probléma lehet belőlük. „Ma már ezt sokkal korszerűbb házakra tudnánk felváltani őket: sokkal jobb alaprajzokat tudunk kialakítani, sokkal energiatudatosabb házakat tudunk kialakítani, és igenis szüksége van a lakásállománynak, hogy frissüljön.”
A LTP – Tíz emelet boldogság viszont, a projekt természetéből adódóan, mindezzel már nem foglalkozik. Mivel a válogatáshoz a Fortepan képeit nézték át, mint Legát fogalmaz, a lakótelek gyermek- és ifjúkorába enged betekintést – 100 fotó segítségével. A válogatás pedig rendkívül érzékletesen adja vissza azt a sivárságot, amiről a vendégek és szakértők beszélgettek: ahogy József Attila lakótelep egyenházai mellett kallódik egy motorbicikli vagy egy autó, vagy ahogy egy férfi áll az földszinti lakásának erkélyén, körülötte pedig még ott vannak az építkezés földhányásai.
„A hatvanas évek kisebb méretű lakótelepein még tetten érhető volt valamelyest a falusias légkör (...), de egy évtizeddel később a tízemeletes panelházak lakói már nem barátkoztak (...), sokkal inkább az elidegenedés volt jellemző.”
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem )