Rácz Miklós: A világörökségi cím mindenkié, nem csak a kormányé

A Szentháromság tér 7-8. számú, tavaly lebontott épület a Várnegyed arculatának meghatározó eleme volt. Lebontásával azonban nemcsak egy értékes épületet pusztítottak el. Az Unesco 1987-ben, majd 2002-ben a Budai Vár látképére, egyúttal az ott található épületekre adott világörökségi címet, vagyis nemcsak a több száz éves műemlékekre, hanem az összes épületre. A Szentháromság téri, úgynevezett Diplomataház ugyan nem volt műemléki védettség alatt, bontásával a világörökségi pozíció is csorbát szenvedhetett, így elvileg az is elképzelhető – különös tekintettel a Várban zajló egyéb visszaépítésekre –, hogy az UNESCO megfontolja, hogy a változások után is fenntartja-e a világörökségi címet. Rácz Miklóssal arról is beszélgettünk, hogy a várbeli munkálatokhoz hasonló visszaépítések világszerte divatba jöttek. Nem speciálisan magyar jelenségről van tehát szó, de az elintézés módja ellentmond a nemzetközi gyakorlatoknak.

– Mennyire izgathatja az UNESCO világörökségi illetékeseit a Diplomataház lebontása?

– Ezt nem tudnám megmondani. Amikor a Karmelita kolostor híres erkélyének építése, és a középkori várfal visszabontása zajlott a 2010-es évek közepén, akkor járt Budapesten egy UNESCO-küldöttség, de nem tették veszélyeztetettségi listára (erre általában azok a világörökségi helyszínek kerülnek fel, amelyek megóvásában csak kitüntetett nemzetközi segítség lehet eredményes), de kiadtak egy állásfoglalást, amelyben szóvá tették ezeket a problémákat.

– Ez nem volt egyéb, mint afféle diplomatikus ejnye-bejnye?  Egyáltalán: van arra példa Európában, hogy az UNESCO elvett volna világörökségi címeket?

– Drezda 2009-ben veszítette el a mindössze öt évvel korábbi világörökségi címét, amit a barokk belváros és az úgynevezett Elba-völgy kultúrtáj kapott. Mindez azután történt, hogy a környéken felépítettek egy négysávos autópályahidat, ami az UNESCO szerint súlyosan károsította a védett látkép integritását. Ugyancsak 2004-ben kapta meg Liverpool történelmi, tengeri kereskedelmi városrésze a címet, amit többszöri figyelmeztetések és ajánlások után 2021-ben vettek el az arculatában és látképében visszafordíthatatlan károkat okozó beruházások miatt.

– Ezek valóban drasztikus beavatkozásoknak tűnnek.

– Valóban így van, ám az is lényeges különbség, hogy Drezda és Liverpool esetében a helyi önkormányzat feladata és felelőssége volt a világörökségi helyszín megóvása, ahogy abban is ők voltak az illetékesek, hogy milyen hidat építenek, és milyen ingatlan beruházásokat hagynak megvalósulni. Nálunk azonban sem a fővárosi, sem az I. kerületi önkormányzatnak nincsen beleszólása abba, hogy mi történik a Budai Várnegyedben, és akár miniszteri tollvonással is dönthetnek épületek sorsáról. Ugyanakkor az UNESCO-nak is más a pozíciója, ha nem egy település önkormányzatával kell tárgyalnia, hanem a kormánnyal. Ha az UNESCO rendszerszinten vizsgálja a működési folyamatokat, minden bizonnyal arra a következtetésre jut, hogy a döntéshozatalok minősége nem éri azt a szintet, ami elvárható lenne egy világörökségi helyszínen.

– Számíthat az is az UNESCO világörökségi szervezet szempontjaiban, hogy a visszaépített történelmi épületek valójában vasbeton replikák, amelyeknek az eredetiekhez semmi közük?

– Amikor itt járt az UNESCO-küldöttség, már épültek effélék, de igazán súlyos aggályokat nem fogalmaztak meg ezekkel kapcsolatban. Azonban a mostani visszaépítési hullám és rekonstrukciós program sokkal jelentősebb, mint a 2010-es évek közepén volt, így ezzel kapcsolatban várható az újabb UNESCO állásfoglalás egy helyzet- vagy tényfeltáró vizsgálat után.

– Említette, hogy nálunk az UNESCO-nak nem a városi önkormányzatával kell tárgyalnia, hanem a magyar kormánnyal. Nem félő  – mivel sokkal magasabb szintű diplomáciai kapcsolatról van szó –, hogy az UNESCO szolidabb álláspontot képvisel.

– Ez valóban egy speciális helyzet. Európában nem szokás helyi döntéseket hozni a helybeliek kihagyásával.

– Ráadásul nálunk az önkormányzat elszenvedője a kormány döntéseinek, hiszen a világörökségi címet nem a kormánynak adják, hanem városnak. Ily módon az is megosztott helyzetet jelent, hogy ha elvennék a világörökségi címet, akkor azt Budapesttől vennék el és nem a magyar kormánytól. Pedig nem is a főváros kezdeményezett negatív változásokat.

– Ennek ellenére, ha abból indulunk ki, hogy tudomásom szerint a magyar kormány szinte minden döntéshozatal előtt közvéleménykutatásokat tart, valószínű, hogy a budai várbéli rekonstrukciók hatásáról is készíttethetett efféle felmérést – habár nem tudunk ilyenről. Azt viszont tudjuk, legalábbis a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy napjainkban a hasonló jellegű visszaépítéseknek jelentős társadalmi támogatottsága van, az elfogadottság elég szilárd. Például a németországi felmérés szerint a lakosság nyolcvan százaléka általában egyetért a rekonstrukciókkal, és ebből hatvannégy százalék megfontolások nélkül egyetért azzal, hogy az elpusztult épületek eredeti formájukban legyenek visszaépítve. De Varsóban is találhatunk hasonló példát: már régóta zajlik a vita a 2. világháborúban elpusztított Szász-palota visszaépítéséről. Ez a város központjában, a Piłsudski téren állt, és ugyanitt épülne vissza egy szomszédos palotával együtt. Igaz, hogy ezt a varsói önkormányzat ellenzi, de a lakossági felmérés szerint a lengyelek negyvenkilenc százaléka támogatja a projektet, ami nem azt jelenti, hogy ötvenegy százalékuk viszont nem támogatja. A helyzet nemcsak annyiban hasonlít a budapestihez, hogy egy történelmi városrészről van, de abban is, hogy a visszaépítés a legkorszerűbb technológiák és építőanyagok felhasználásával történne, és csak a épület külseje lenne „eredeti”. Az ellenzők azzal érvelnek, hogy az a mostani (üres) Piłsudski tér kifejezi a háború pusztítását, míg a palota emlékezete és az öröksége egyáltalán nem egyértelmű.

– Miért?

– Egy többször átalakított épületről van szó, amelynek központi részét egy orosz kereskedő bontatta el még a 19. század első felében, és alakíttatta át „szentpétervárias” jellegűvé. Ez állt 1944-ig, és ezt a változatot szeretnék most újra felépíteni. Nem a 18. századi barokk előzményt, amilyen a szász választófejedelem idején volt, és nem is a még régebbi változatot, amelyet még a lengyelek építtettek, hanem végeredményben az orosz változatot. Talán ez az előzménytörténet is hozzájárul ahhoz, hogy lengyelek azért nem érzik ezt a annyira közel magukhoz, hogy elsöprő többséggel támogassák a kezdeményezést.

– Valószínűnek tartom, hogy hasonló közvéleménykutatás alapján idehaza a többség támogatná a várbeli beruházást. (Legalábbis abban az esetben, ha pénzről nem esik szó.) Tapasztalataim szerint a lakosságnak nagyon hiányos ismeretei vannak a Budai Vár építéstörténetéről; fenntartások nélkül elfogadja azt kormány felől érkező vitatható narratívát, mely szerint a mostani rekonstrukció a „történelmi”, bármit is jelentsen ez. Arról nem esik szó, hogy a felújítások a 19. század végét idézik, és az alig több mint negyven évig tartó állapotokat kívánják ezzel feleleveníteni. Mit tehet ilyenkor az építész szakma? Mi tett az építész szakma Németországban vagy Lengyelországban?

– Ezek a rekonstrukciós programok mostanában a korszellem részei, nagyon nehéz kibújni alóla. Ám az nem mindegy, hogy hogyan valósulnak meg ezek a beruházások. Németországban általában az történik, hogy a szövetségi állam igyekszik inkább távolságot tartani a projektektől, miközben arra törekszik, hogy egyfajta kiegyensúlyozott döntéshozatal váljon lehetővé: például a Berliner Schloss esetében többféle tanulmányt készíttettek, és ezeket nyilvánosságra hozták. Ugyanakkor alaposan megvizsgálták a kilencvenes évektől kezdődő rekonstrukciók társadalmi-szervezeti hátterét, 2008-ban pedig kiadtak egy nagy tanulmánykötetet, amelynek megjelenését nyilvános viták követték, és még ennek a dokumentációit is publikálták. Mindeközben az a gyakorlat alakult ki, hogy a különféle visszaépítések, rekonstrukciók megvalósítását elsősorban adakozásokra és adománygyűjtésekre bízzák, egy város vagy más jellegű hivatalok, szervezetek csak ezután állnak az efféle kezdeményesek mögé. A szövetségi állam pedig csak akkor, a folyamat legvégén nyújt anyagi támogatást, ha egyáltalán. A Berliner Schloss esetében például a homlokzatrekonstrukciót teljes egészében adományokból kellett finanszírozni, de a belső kialakítást a szövetségi állam vállalta.

– És akkor mindenki örült?

– Nem egészen. Egyfajta fura kompromisszum született, hiszen annak az épületnek a hátsó homlokzata, az udvarai és a belső terei teljesen modernek lettek. De így is lehetetlenség volt az új funkció és a visszaépült külső közötti anakronizmust elkerülni. Az történt ugyanis, hogy a kupola rekonstrukciója során arra felkerültek a kereszténység, a Jézus előtt való meghajlásról szóló újszövetségi idézetek is. Ezek persze régen is ott voltak, a probléma igazából az volt , hogy az épületben most olyan jelentős etnográfiai gyűjtemények kaptak helyet, ahol nagyrészt ázsiai és afrikai – voltaképp a gyarmati múltból származó – műtárgyakat állítottak ki. Így a kupolai körirat akaratlanul is mintegy a gyarmatosítás mellett foglal állást, és ez így roppant kínos az egész beruházás számára. De azt hiszem, ezzel együtt is sokkal demokratikusabb ügymenete volt e vállalkozásnak, mint a várbeli rekonstrukció. Nem beszélve arról, hogy az épület leendő funkcióját Berlinben már a tervezéskor figyelembe vették. A Budai Várban viszont azt sem lehet tudni, hogy milyen intézmény kerül az újonnan felhúzott és teljes egészében közpénzből finanszírozott épületekbe.

– Ami vélhetően számos honfitársunknak tetszeni fog.

– Lehetséges. De ezzel kapcsolatban David Chipperfield brit építészt érdemes idézni. Ő a Szász-palota kapcsán azt mondta, hogy a visszaépítésekkel az a legnagyobb baj, hogy ez ennyire alapértelmezetté válik, akkor a jövő generációinak egyszerűen nem marad tere lehetősége arra, hogy belefogjanak a saját projektjeikbe.  Emellett ő ennek kapcsán elsősorban a párbeszéd, a viták lefolytatásának hasznát emelte ki.

– Nemzetközi példákkal párhuzamba állítható a Budai Várban zajló építkezés?

– Ha a Várnegyed rekonstrukciójának hátterét tágabb európai kitekintésben nézzük, leginkább Észak-Macedónia fővárosát, Szkopjét tekinthetjük hasonlónak. A Szkopje ’14 nevezetű projekt a városközpont „újraformálását” tűzte ki célul, ezért historizáló épületeket emeltek, és készült rengeteg hasonló zsánerű szobor is. Noha az országnak nincs tengerpartja, a Vadar folyón két kalózhajó-másolatot helyeztek el. Szkopjéről elmondható, hogy fiktív, antikizáló épületek, szobrok jelentek meg egy alapvetően modern városrész helyén – ugyancsak a közvélemény és a szakmai szervezetek kizárásával. Nem sokkal később korrupciós ügyek miatt a projektért felelős Gruevszki-kormány megbukott.

– Szkopje lassan attól válik vonzóvá a külföldi turisták számára, mert egész egyszerűen viccesnek találják.

– És hangoztatta is az ottani kormány, hogy tíz év alatt hatalmasat fejlődött az idegenforgalom.

– Azért mi még nem tartunk itt.

– De a Budai Várnegyed rekonstrukciójának eljárási módja számos rokonságot mutat a szkopjei építkezéssel. Még ha nálunk a külsejüket tekintve nem teljesen fiktív épületeket emelnek.

(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)