Egy ember se éljen az utcán! címmel szervezett beszélgetést a Vasas Szakszervezeti Szövetség épületébe Jámbor András Józsefváros és Ferencváros országgyűlési képviselője, aki nem mellesleg a Szikra Mozgalom elnökségi tagja is. A mozgalom ugyanezzel a címmel kezdett aláírásgyűjtésbe, és mint a beszélgetés Facebook oldalán is írták, azt akarták megmutatni, hogy amit a címben megfogalmaztak, azt nemcsak követelik a kormányon, hanem megoldási javaslatokat is tudnak mutatni.
Magyarországon lakhatási válság van, ennek hatásait pedig mindannyian érezzük – a kormánynak ennek a megoldásához a mozgalom szerint új lakhatási politikát, biztonságot nyújtó szociális védőhálót és előrelépést biztosító hajléktalanellátást kellene kialakítania. „(...) Ha a Fidesz a közös pénzünket végre arra fordítaná, amire az való: a közös problémáink megoldására”, akkor ez is orvosolható lenne, mondják. A kormány szerintük ugyanis semmilyen támogatást nem ad a problémák kezelésére, az elszegényedés megállítására, és a hajléktalan emberek helyzetének javítására.
A beszélgetést – az akár szenvedélyesnek is nevezhető beharangozó után – azzal kezdi Jámbor, hogy előre lelövi a poént, a beszélgetés végére nem fogják elérni, hogy ne lakjon senki az utcán, mert ez sokkal hosszabb, nagyobb folyamat, és mert sokkal több politikai akarat kell hozzá annál, mint amit asztalnál és a teremben ülők képviselnek. Ők most mindössze csak arra vállalkoznak, hogy
körbejárják a témakört, és megnézik, milyen megoldások jöhetnek szóba.
Az elején Jámbor azt is elmondja, hogy nem azt szeretné, ha mindenki egy hosszú monológban fejtené ki a véleményét, hanem azt, ha összecsapnának a vélemények – ha már egyszer önkormányzati szereplők és civilek is összejöttek erre a beszélgetésre. Ezt a poént pedig most én fogom lelőni, ez végül nem jött össze. Jámbor egyébként konkrét, a hajléktalanságot csökkentő javaslatokat szeretne bevinni a parlamentbe, és reméli, hogy a beszélgetés segíteni fogja abban, hogy a javaslatokat jobbá tegyék, megacélozzák.
A beszélgetésen a szervező Jámbor Andráson kívül Bényei Zoltán, a Józsefvárosi Önkormányzat hajléktalanügyi referense, Feldmár Nóra, a Habitat civil szervezet szakpolitikai munkatársa, szakmai vezetője, Pósfai Zsuzsanna, a Periféria Központ lakáspolitikai, lakáspiaci szakértője, valamint Misetics Bálint, a főpolgármester lakás- és szociálpolitikai szakértője vett részt.
A nyitáshoz jó kiindulást adott Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatójának azonnal legendássá vált Facebook-posztja, amiben arról ír, hogy Karácsony Gergely és a baloldaliak hajléktalanokkal árasztották el Budapestet. A poszthoz csatolt képről ugyanis hamar kiderült – amin hajléktalanok alszanak az aluljáróban –, hogy még Tarlós alatt készült.
Misetics azzal kezdi, hogy a kormánymédia a hajléktalanság ügyét használja politikai furkósbotként az ellenfeleikkel szemben, mindezt ráadásul úgy teszik, hogy a hajléktalanokkal szemben kirekesztően, emberi mivoltukat megkérdőjelezően, megalázó módon beszélnek róluk. Sőt, összemossák a hajléktalanság ügyét a bűnözés ügyével. A dolog szerinte attól csak még fölháborítóbb, hogy a kormányzó párt teszi ezt, azok, akik elsősorban felelősek azért, hogy Magyarországon hányan kényszerülnek hajléktalanságban élni, illetve hányan kényszerülnek a hajléktalanságtól, a kilakoltatástól fenyegetve súlyos lakhatási szegénységben élni. A hajléktalanság és a lakhatási szegénység alakulását ugyanis, folytatja Misetics, olyan társadalompolitikai és lakáspolitikai kérdések illetve mulasztások magyarázzák, amelyek a központi kormányzat illetékességi körébe tartoznak.
Ennek az uszításnak az egyik fontos további eleme: a hazugság, hogy a hajléktalan emberek hatósági üldözése valahogy azért nem működik vagy azért nem válik be, mert változás történt a vezető személyek tekintetében. Ami szintén hazugság, hogy a 2018-19-es időszakhoz képest nőtt a fővárosban a hajléktalanság – nem hogy nem nőtt, hanem Misetics elmondása szerint csökkent mind az éjjeli menedékhelyek igénybevevőinek száma, mind a közterületi hajléktalanság kiterjedése.
A hajléktalanság csökkenését pedig úgy érhetjük el, ha a hajléktalanná váló emberek száma egy adott időszakban alacsonyabb, mint azoknak az embereknek a száma, akik korábban hajléktalanok voltak, és sikerült kilépniük a hajléktalanságból. A hajléktalanság kérdését, folytatja Misetics, ez az egyszerű matek határozza meg. Ezért, mint mondja, a megelőzésről és a megfizethető lakhatáshoz való hozzáférésről kell beszélgetni.
Amit a sajtóban lát, azt Bényei leginkább felelőtlennek tudja nevezni. Ő is megerősíti, hogy
azt tapasztalják, hogy inkább csökken a hajléktalanság. Miközben a korábbi években évente 160-180 közterületi bejelentés érkezett hozzájuk, 2023-ban egyelőre 128-nál tartanak.
Bényei ugyanakkor megjegyzi, hogy az önkormányzatnak nincs ellátási felelőssége, az egyedül a nappali melegedők üzemeltetéséhez köteles hozzájárulni, ám ők ezen felül mégis évente például 2+2 lakást adnak a családok átmeneti otthona és a kerület saját, LÉLEK-programjuk számára.
Ezen ponton akár parázs vita is kirobbanhatott volna, Misetics ugyanis megjegyzi, hogy a vonatkozó törvények szerint az önkormányzatok feladata a hajléktalan emberek nappali ellátása mellett a hajléktalan, gyermekes családok ellátása, tehát a családok átmeneti otthonának fenntartása, a hajléktalanná válás megelőzésének biztosítása, valamint a területükön hajléktalanná vált személyek rehabilitációja is.
„Az egyik dolog, amit érdemes lehet firtatni állampolgárként, hogy mit tett az elmúlt években mindezek érdekében az önkormányzat” – veti fel a főpolgármester lakás- és szociálpolitikai főtanácsadója. „És ezzel – folytatja – egyébként jó szándékú, nem hajléktalanellenes, magukat baloldalinak gondoló polgármestereket is nagyon súlyosan zavarba lehet. Pedig ez nem egy megalapozatlan kérdés.”
Misetics a megfizethető lakhatáshoz való hozzáférésnek a bővítését tartja a legfontosabbnak, az fővárosi önkormányzat legnagyobb eredményének is azt tartja, hogy az elmúlt években 230 embert segített megfizethető, biztonságos lakhatáshoz jutni. Olyan embereknek, akik előtte éjjeli menedékeken, átmeneti szálláson, erdei kunyhóban, vagy családok átmeneti otthonában éltek. Tette mindezt a főváros úgy, hogy az összes budapesti köztulajdonú bérlakásnak mindegy 2-3 százalékát tulajdonolja és kezeli. Ahhoz, hogy ezt jelentősebb nagyságrendben tudják csinálni, elengedhetetlenek lennének az európai uniós források, csak hát, a magyar kormány éppen harcban áll az Európai Bizottsággal.
A kerekasztal-beszélgetés 30-40. perce körül tudott becsatlakozni a beszélgetésbe Pósfai, aki sommázva az eddig elhangzottakat, kijelenti, hogy a legnagyobb probléma, hogy nincs elég megfizethető lakás, ez lenne az a pont, ahol be kéne avatkozni. Budapest teljes lakásállományának csak az 5 százaléka önkormányzati tulajdonú, de még így is jobban áll, mint a legtöbb település, mert az országos átlag 2,5 százalék. „Ez nagyon-nagyon kevés ahhoz képest, mennyi embernek lenne szüksége megfizethető lakhatásra.” A következő lakhatási lehetőség ugyanis már a piaci albérlet, és a kettő között hatalmas a szakadék.
Pósfai azt mondja, ezt mindenképpen bővíteni kell, emellett javítani kell az elosztási rendszert is, javítani kell a lakások állagát is. Az önkormányzatok ezeken kívül elgondolkodhatnának, hogyan tudnának más szereplőket bevonni, hogyan tudnák elősegíteni, hogy más szereplők, például civilek, bővítsék a megfizethető lakásállományt. Az önkormányzatok törekedhetnének a módszerességre is, a különböző területek összekapcsolására, hogy ne legyen például külön hajléktalan ellátás, külön felújítási program, lakáskezelés, hanem próbáljanak meg rendszerben látni.
Bényei az, aki felhozza, hogy a cél nyilván az lenne, hogy eljusson Budapest oda, ahol Bécs van, ahol az emberek jelentős része valamilyen önkormányzati vagy szövetkezeti lakásban lakik.
Bécsben ugyanis az önkormányzati lakások aránya 25 százalék – szemben, ugye, a budapesti 5 százalékkal –, és még egy jó nagy lakásállomány van ebbe bevonva ügynökségi vagy szövetkezeti modelleken keresztül.
A jövedelemplafon Bécs esetében évi 13 millió forint körül van, miközben lakbért 2400 forintnak megfelelő négyzetméterdíjban maximalizálták. Aki ráadásul egyszer bekerül egy bérlakásba, élete végéig lakhat ott, egy idő után a bérplafont se nézik.
Misetics tér ki arra, hogy érdemes lehetne azt is végiggondolni, hogy jövedelmek miért olyan alacsonyak a lakhatás költségeihez képest, vagy miért nincs Magyarországon lakbértámogatás, ami szerinte egy nagyon-nagyon fura dolog. „Ha van egy '45 utáni európai állam, aminek van nyugdíjrendszere és iskolarendszere, meg egy csomó intézménye, ott szokás, hogy legyen lakbértámogatás is” – mondja. És ennél csak az furább, folytatja, hogy miért nem mindenki folyamatosan erről beszél. Ha például az Egyesült Királyságban valaki elveszti a munkáját, akkor a munkanélküli ellátás automatikusan kiegészül egy lakbértámogatással vagy akár egy lakáshiteltámogatással.
Az is nagyon furcsa Misetics szerint, jegyzi meg, hogy az állam miért néz félre, amikor a magánbérleti szektorról van szó. Szerinte, ami az albérletpiacon van, az olyan, mintha lenne egy országnak munkatörvénykönyve, amit mindenki éjjel-nappal, folyamatosan, szánt szándékkal, előre megfontoltan, tömegesen megszegne, és ez a világon senkit nem érdekelne. Az, hogy a joguralom nem terjed ki a magánbérleti szektorra, az is nagyon-nagyon fura.
Pósfai is azt mondja, hogy a
budapestiek 19 százaléka albérletben él, és még ezen a 19 százalékon felül van további 10 százalék szívességi lakáshasználó, akiket bármikor utcára lehet dobni.
Sokkal szigorúbb szabályozás kellene, olyan beavatkozásokkal, hogy minimum mennyi időre kelljen szerződést kötni, legyen megszabva, hogy maximum mennyivel lehessen bérleti díjat emelni, vagy csak indokolt esetben lehessen bérleti díjat emelni. Mindennek pedig előfeltétele lenne, hogy ne a szürkezónában történjen az egész, szóval számonkérési rendszert is fel kéne állítani emögé.