Kölcsönözz sorsokat! - Egy meleg férfi és egy SMA-beteg nő élete nyitott könyv

–  Mit jelent a diszkrimináció? – kérdezi az Élő Könyvtár képviselője.

Legalább két tucat ember hallgatja a Városháza termében. A fáradság vagy a megilletődöttség miatt lassan jönnek a válaszok.

–  Megkülönböztetés – böki ki bizonytalanul egy középkorú nő.

–  Van negatív és van pozitív – egészíti ki a társa.

–  De az utóbbi nem káros – mondja egy harmadik.

Sztereotípia, előítélet, megkülönböztetés – vajon melyik melyiknek az előszobája? Ez a következő már-már filozofikus kérdés. A hallgatóság feléled: vitáznak a szavakon, felcsattannak a rossznak vélt válaszok miatt. Olyanok jöttek most össze, akiknek talán nem volt részük diszkriminációban, inkább azért vannak itt, hogy megértsék a szavak jelentését és a helytelen mondatok által okozott kárt. „Élő könyveket” jöttek kölcsönözni, beszélgetni azokkal, akiknek a mindennapjait hátrányosan befolyásolja mindhárom kifejezés.

Rövidesen érkeznek is az „élő könyvek”: a végtaghiányos, a józan alkoholista, a transznemű nő, a meleg férfi, az SMA-val élő, a hallássérült, a roma és a bipoláris ember.

Nincs tabu, bármit lehet kérdezni tőlük. Az élő könyvtár program nem titkolt célja az empátia fejlesztése, egymás megértésének elősegítése, felhívni a figyelmet egyes csoportok problémáira.

„Gyerekként könnyebb volt izomsorvadással élni”

Első beszélgetőtársunk a kerekesszékes Papp Vivien. Ő 25 éves, SMA-betegségben, gyógyíthatatlan gerincvelő eredetű izomsorvadásban szenved.

(Korábban olvastam a neten, hogy 10-12 ezer újszülöttre jut egy SMA-beteg. Nemrég szinte az egész ország szurkolt azért, hogy a hasonló betegségben szenvedő, másfél éves Zentének legyen 700 millió forintja a génterápiás kezelésre.) 

Vivi nyakában fekete sál, Élő Könyvtár-kitűző a kardigánján. Dől belőle a szó:

– Az SMA az évek során súlyosbodó betegség, bár én jobban szeretem állapotnak nevezni. Eddig a kétliteres üdítőt is megemeltem, most már az egyliterest is nehéz. Amikor világra jöttem, az orvosok azt mondták, egészséges vagyok. A szüleim hazavittek, de vékony voltam, keveset ettem. Amikor elkezdtem járni, a családnak feltűnt, hogy úgy közlekedek, mint akinek csípőficama van – meséli Vivien.

Családjával Budapesten, a 10. kerületben laktak, egy bátyja és két húga van. Anyukája gondozta, édesapja biztonsági őrként dolgozott. Akkoriban vizsgálatról vizsgálatra jártak, kétévesen szövetmintát vettek a lábából, amit külföldön elemeztek ki. Az SMA-diagnózis nem sokat mondott a családnak, korábban kevésbé volt ismert ez a betegség.  Sokáig egyedül tudott járni, de hiába fogták a kezét, hamar elfáradt, sokszor elesett. Bántotta, hogy a csúszdára nem tud felmenni, a hintába sem képes beülni.

– Mégis, gyerekként könnyebb volt ezzel élni, felnőttként lesznek az embernek tervei, amit adott esetben nem tud megvalósítani – mondja.

Édesanyja mindig azt mondta neki:

nem vagy semmivel sem kevesebb, de több sem a többieknél.

Azt mondja, eszerint él most is. Szülei nem szégyellték, nem titkolták senki előtt az állapotát. Ugyanúgy kezelték, mint az ép gyerekeket.

Kisgyerekként a Mexikói úti Mozgásjavító intézetbe járt, nyolcéves korától kézzel hajtható, mechanikus kerekesszéket használt. Mivel romlott az állapota, nyolc éve váltania kellett, már elektromos kerekesszékkel közlekedik.

– Öt éve viszont nem változott az állapotom – teszi hozzá.

Járt vidéki magániskolába, ahol tanárok, diákok vitték fel a lépcsőn és vigyáztak rá. Rehabilitációs Központban élt öt évig, ott végezte a középiskolát, emeltszintű érettségit tett társadalomismeretből. Iskola mellett adminisztrátorként, mentorként a fogyatékkal élőket is foglalkoztató Nem adom fel! kávézóban kezdett dolgozni, kollégái között autisták, Down-szindrómások vannak.  

Édesanyja halála óta egyik húgával közösen bérelnek lakást.

– Miben van szükséged segítségre? – kérdezem.

– Miben nem? – mosolyog. – A fogmosás, a fésülködés megy egyedül. Helyzetváltoztatáshoz segítségre van szükségem. Nem akadálymentes a lakásunk, a mosdó kicsi, oda nem tudom bevinni a kerekesszéket. Ragaszkodom ahhoz, hogy magam rendelkezzek az életemről, hogy például ki, miben segítsen nekem, de önállóan nem tudok élni. Nem szeretnék mindent a húgomra hagyni. Elindítottam hát az önkéntes hálózatomat: interneten kerestem segítőket. Sokan féltettek attól, hogy nem olyan világban élünk, ahol idegeneknek idejük lenne rám. De nem lett igazuk! Segítőim között van gimnazista, egyetemista, és már dolgozó is. Rájuk írok, hogy ki ér rá és jönnek: van, hogy csak segítenek, de sokszor közös programot találunk ki.

– Határozottnak, céltudatosnak tűnsz!

– Az is vagyok. Amikor állást kerestem, addig mondtam, hogy képes vagyok a feladatra, míg kipróbálták, hogy valóban alkalmas vagyok-e a munkára.  

Egy éve a kávézó mellett másodállásban a Szerencsejáték Zrt-nél dolgozik karitatív sorsjegyárusként. Több oklevele van már otthon, értékesítési versenyeken is előkelő helyezéseket ért el. Emellett önkénteskedik az Élő könyvtárnál.

– Felnőttként elfogadtad, hogy ezzel a betegséggel kell élned?

– Elfogadni nem lehet, csak megtanulni együttélni vele. Olyan célokat kell kitűzni, amiket meg tudok valósítani. Szeretek koncertre járni a Budapest Parkba, bulizni, kirándulni, és festeni. Kezdetben csak elajándékoztam a képeimet, de már a neten is meg lehet őket venni.

Fodrász nem lehetek, pedig jó lenne, sminkelni szeretek, de valószínűleg ebben a munkakörben sem helyezkedhetek el. Nem tudom eléggé emelni a karom, nem érem el a vendéget. De idővel kitanulom majd a műkörmös szakmát. Ott asztalnál kell ülni, az jobban kézre állna nekem.

–  Mi az álmod?

– Hogy nyitottabb, akadálymentesebb legyen körülöttem lévő világ. Hogy minél szabadabban élhessek, hogy a húgommal egyszer elutazhassunk közösen nyaralni. Eddig nem volt lehetőségem repülőre ülni. Jó lenne egyszer Amerikába és Horvátországba eljutni – mondja Vivien.

„Látens melegként még homofób is voltam!”

Lejár az időnk. Keresünk egy új beszélgetőpartnert, fél órára kikölcsönzünk egy másik „élő könyvet”, egy másik sorsot.

Virág Zsolt folyton mosolyog a baseball sapkája alatt. Ruháján szintén Élő Könyvtár-jelvény, mögötte zsong a terem. Zsolt azt meséli, hogy Győrben, pedagógus családban nőtt fel. 13 éves korában olvasott egy melegségről szóló cikket az Élet és Tudomány című folyóiratban.

– Anyukám elé álltam és azt mondtam neki, hogy szerintem én ilyen vagyok, mint amit a cikk ír. De miért gondolod, kisfiam?, kérdezte anyu. Csak érzem, válaszoltam. Hülyeség, fiam, felejtsd el, mondta. Azt gondolta, kiskamasz vagyok, majd elmúlik. Jó, csak vicceltem, mondtam neki, mintha ilyen dologgal poénkodna az ember. Nyolc évig elnyomtam magamban ezt az érzést. Szabad időmben többnyire otthon voltam, olvastam, számítógépen játszottam. Próbálkoztam lányokkal is, egy-kettőt hazakísértem. Gondoltam, ha a többi fiú így csinálja, akkor én is – meséli Zsolt, aki közgazdász, HR-esként dolgozott hosszú évekig. Az első Camino zarándoklatán döntötte el, hogy a civil életben helyezkedik el. Ma a Szimpozion egyesület ügyvivője, LMBT aktivista.

Gimnázium után a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Karára jelentkezett. Ott összejött egy lánnyal, sétáltak a májusi estében, de kezdetben nem történt közöttük semmi. Édesanyjától kért tanácsot, mit csináljon. Fogd meg a kezét, tanácsolta az anyukája. Végül ennél tovább jutottak, ám ő közben is a fiúkhoz vonzódott, csak nem merte magának bevallani.

Láttam két fiút csókolózni a tévében és megbotránkoztam: hú, ezek buzik! Látens melegként még homofób is voltam. Nem vagyok rá büszke, de így volt.

–  Folytattad azzal a lánnyal, akivel a májusi estében sétáltál? – kérdezem.

–  Nem. Egy egyetemista sráccal kialakult valami. Ám nem lett belőle párkapcsolat, mert én sem tudtam elfogadni magam melegként és ő sem magát biszexuálisként. Lelkiismeretfurdalás gyötört minket azért, amit csináltunk. Azt hazudtuk magunknak, hogy jóbarátok vagyunk. Amikor ő egy lánynak kezdett udvarolni, féltékeny lettem.

Ezután Zsolt az egyetemi, városi könyvtárakat bújta, hogy megtudja, kik azok a melegek. A ’90-es években maximum a szexuális deviancia, vagy a betegségek rovatban írtak a melegségről. Időközben rátalált a Vándormások túracsoportra. A csapat tagjai javasoltak neki szakirodalmat, szórakozóhelyet, általuk talált barátokat.

–  Az első szerelem a miskolci kórusban talált rám. Az egyik sráccal régóta haverok voltunk. Egy hosszú beszélgetés után derült ki, hogy ő biszex, én meg meleg. Alig mertük elmondani egymásnak. Egy déli kórusúton voltunk, sütött a nap, érett narancsok lógtak a fákról, sétáltunk és én vigyorogtam, mint a tejbetök. Rájöttem, hogy ez a szerelem! Később egy lánynak kezdett udvarolni, szakítottunk, aztán kibékültünk. Ekkor történt meg az, hogy az anyukája ránk nyitott. Nagyon dühös lett. Azt mondta, kirúgat az egyetemről, a kórusból, ha találkozom még egyszer a fiával.

Mint utólag kiderült, az anya a kórus karnagyának elmondta a történteket. Zsolt ebből csak annyit vett észre, hogy fokozatosan kiközösítik a társai.

– Nem hívtak annyiszor külföldi fellépésekre, pletykáltak rólam, ujjal mutogattak rám, hogy meleg vagyok. Előfordult, hogy nem engedték, hogy két fiatalkorú fiúval legyek egy szobában. Nem értettem, miért. A karnagy erre azt válaszolta, vigyázni kell a fiúkra. De hát én is tudok rájuk vigyázni, mondtam. A karnagy végül elárulta, hogy rossz hírem van, mert homoszexuális vagyok. Mintha ez bűn lenne!

– Csillapodott benned a bűntudat? – kérdezem.

– Ez sok LMBT emberben benne van. Heteronormákat követ a társadalom, mi pedig ezeket megszegjük. Jól tanulok, kiválóan teljesítek a munkahelyemen, mégis úgy érzem, bocsánatot kell kérnem azért, amilyen vagyok. A migránsok mellett mi is bűnbakok lettünk. Már rettegek, ha bekapcsolom a tévét, hogy megint kivel mosnak össze minket? Most épp a pedofilokkal? Ez tönkreteszi az önbecsülésünket, az önbizalmunkat. Mi, meleg felnőttek már páncélt növesztettünk, de mi van az LMBT tinédzserekkel? Eleve nehéz a kamaszkor, de ők még azt az üzenetet is kapják, hogy te gáz vagy! Nem olvashatnak magukról, lefóliázzák a róluk szóló könyveket.

– Ez megbetegítheti őket?

Van, akinek pszichoszomatikus, vagy drogproblémái lesznek, más depressziós vagy öngyilkos lesz. Az öngyilkossági ráta négyszer akkora az LMBT kamaszok, mint hetero társaik körében. Sok felnőtt barátom érzi úgy, hogy ő nem szép, nem jó semmire, nem talál párt magának. Próbálok erőt önteni beléjük, de nagyon nehéz.

– Te erős vagy?

– Nyuszi vagyok, de bátor nyuszi. A Pride-on például felvonulásbiztosító voltam. Amikor megdobáltak minket tojással, mindenki megdermedt. Mondtam a többieknek, nyissunk esernyőt, védjük meg magunkat.

–  Lehet a megbélyegzés ellen harcolni?

–  Nehéz. A középiskolában félnek a tanárok, hogy megbélyegzik őket, ha meghívnak minket egy előadásra. 22 évig jártuk a gimnáziumokat és beszéltünk a diákoknak az identitásunkról. Hangsúlyozom: nem a szexről, csak az identitásunkól! Nemrég ezt az úgynevezett gyermekvédelmi törvénnyel megtiltották. Van egy csoport, ahova LMBT gyerekek szülei járnak. Mesélik, hogy azt tanácsolják a gyereküknek, ha betöltik a 18. életévüket, elvégzik az iskolát, azonnal menjenek külföldre. Milyen ország az, ahol csak a katolikus, hetero, fehér embereknek van jövőjük?! Az ateisták azért maradhatnak?

Zsolt azt meséli, hogy a családjában a legtöbb rokona nem áll vele szóba. Amikor unokatestvérével beszélgettek a melegségről, egyből azzal kezdte, hogy ő szereti a határon túli magyarokat. Nem értette, miért kerül ez szóba. Mint kiderült, unokatestvére úgy gondolta, ha Zsolt meleg, akkor liberális nézeteket vall és nem szereti a külhoni magyarokat. Sóhajt:

– Borzasztó, ahogy polarizálódik ez az ország!

„Csak egy decit, ha kérhetném!”

Lassan sétálok haza az Élő Könyvtár programról. A dohánybolt előtt leszólít egy hajléktalan. Negyvenes lehet, foltos a ruhája, bakancsából hiányzik a fűző. Biciklis húz el mellettünk. A sétálóutca laborja előtt fehér ruhás nővérek cigiznek. A férfi kezében egy üres borosflakon, korábban savanyú vinkó lehetett benne. Vállával támasztja a falat, kéri, hogy vegyek neki vodkát:

–  Csak egy decit, ha kérhetném!

Próbálom lebeszélni az alkoholról. Nehezen megy. Lesüti a szemét.

De legalább beszélgetünk.

-----

Az Élő Könyvtár koncepciója 2000-ben született Koppenhágában a dániai Stop Volden (Állítsátok meg az erőszakot) ifjúsági civil csoport szervezésében. 2000-ben a Roskilde fesztivál egyik szervezője bátorította a csoportot arra, hogy rendezzenek olyan erőszakellenes programokat az eseményen, amelyek segítségével a résztvevők között dialógus alakulhat ki, így született meg az első Élő Könyvtár.

A módszer később része lett az Európa Tanács Emberi Jogi Képzés Ifjúsági Programjának. A program filozófiájának lényege, hogy az emberi jogokat nem lehet kizárólag jogi dokumentumokkal védelmezni. Magyarországon a Sziget fesztiválon – a dániai szervezők kezdeményezésére – a Civil Sziget keretei között rendezték meg az első Élő Könyvtárat 2001-ben és azóta is jelen van majdnem minden évben.

Az Iskolai Élő Könyvtár programot 2012-ben az Európa Tanács Budapesti Európai Ifjúsági Központja (BEIK) és az Aktív Állampolgárság Alapítvány hozta létre és 2021 nyaráig több mint száz középiskolába látogatott el. Az Iskolai Élő Könyvtár program csökkenti a résztvevő fiatalok előítéleteit a diszkriminált, kisebbségi csoportokkal szemben, fejleszti társas készségeiket, és lehetőséget ad számukra az interkulturális tanulásra.

2021 tavaszán került át a program a Budapest Esély Nonprofit Kft.-hez, az elmúlt három évben több mint nyolcvan Élő Könyvtár beszélgetést tartottak, például fesztiválokon, szakmai rendezvényeken, felsőoktatási intézményekben, illetve cégeknél, szervezeteknél.

Az egyedülálló élményt nyújtó Élő Könyvtár hasonlóan működik, mint a hagyományos könyvtár, azonban itt a “könyvek” olyan emberek, akik valamilyen diszkriminált, kisebbségi csoport tagjai: LMBTQIA+ emberek, származási vagy vallási kisebbségek tagjai, függőséget, hajléktalanságot, súlyos betegséget leküzdött emberek, fogyatékossággal élők.