Volt egy hely, kint és mélyen benned, álltál a színpadon, vagy feküdtél rajta, alig jött ki hang belőled, rekedtre énekelted magad, odalent sírva fütyültek, izzadva pumpálták a fejük felett a levegőt. Mintha az életük múlt volna rajta, pedig a te életed múlt rajta. #ezazenészekbudapestje
Első zenekaromat – ahogy oly sokan mások – a gimnáziumban alapítottam. A Hal Varieté nevű együttesben egy osztálytársam játszott (bolgár Orpheus márkájú) basszusgitáron, a gitáros (csehszlovák Jolana Irisen) egy másik osztálytársam általános iskolai osztálytársa volt, a dobos (kelet-német Amatin) pedig az ő haverja. Én énekeltem, bár ez többnyire artikulátlan üvöltözés volt, mert ugyan én voltam a szövegíró is, de két számban – Akikről levették a vastüdőt, Gázbojler, gáztűzhely – tényleg csak hörgés meg ordibálás volt szöveg nélkül.
Egyszer próbáltunk, egy kelenföldi panellakásban, a dobokat ott a műbőr ülőgarnitúra helyettesítette.
Első (és utolsó) koncertünket – ami egyúttal életem első nyilvános budapesti fellépése volt –, 1981 végén, a Leövey Klára Gimnázium valamelyik második emeleti osztálytermében adtuk, egy hétköznapi klubdélután vagy osztálybuli keretében, ami ha a közönségnek nem is, de a zenekar számára revelatív élmény volt. Ekkor játszottunk ugyanis először úgy, hogy volt hangosítás: a teljes zenekar egy négycsatornás keletnémet Vermona erősítőre volt rákötve, én meg egy Akai márkájú mikrofont használhattam, ami hosszú volt és vékony, mint egy nyeles makk. Mindez a komplett dobfelszereléssel megvadítva olyan érzetet keltett, mintha valódi zenekar lennénk, és ez szó szerint mámorító érzés volt. Még a becsempészett italokhoz sem kellett hozzányúlni, hogy teljesen megrészegüljünk.
A pontos dátumra nem emlékszem, de valószínűleg tél volt, mert korán sötétedett. Csak pár gyertya meg egy olvasólámpa volt a világítás, és annyira elvoltunk a saját produkciónkkal, hogy egyáltalán nem érdekelt a közönség kezdetben udvarias, ám egyre türelmetlenebb reakciója, ők ugyanis inkább a másik műsorszámot várták, konkrétan a magnózást, hogy végre táncolhassanak. Mi viszont egy számot sem akartunk kihagyni. Néhány dalcímre még emlékszem – Kapard el magad, Nagykörút szanálás, Anyámat befalazták a Corvin moziba, Hulla vagy stb. –, mint ahogy arra is, hogy est fénypontja egyértelműen a már említett Gázbojler, gáztűzhely című szám lett volna, amit úgy adtam elő, hogy gégecsöves gázálarc volt rajtam, és abba hörögtem…
De a számot már nem tudtuk végigjátszani, mert kb. a felénél kinyílt az osztályterem ajtaja, és belépett rajta egy rendőr. És ez 1981-ben még egészen mást jelentett, mint akár tíz évvel később is. Természetesen nagyon megijedtem, de az ijedtségbe valamiféle büszkeség is keveredett, hiszen olyat ritkán látott a világ, hogy egy együttest azelőtt betiltsanak, hogy végigjátszotta volna első koncertjét…
Persze azonnal leálltunk, nem is sejtve, hogy egészen másról van szó. A rendőr ugyanis szokatlanul szelíden, már-már bocsánatkérően szólott, nem a személyiket (ahogy akkoriban mondták, személyazonossági igazolt) kérte, hanem csupán annyit, hogy halkítsuk le a „rádiót”, mert odalent, egy emelettel mélyebben zavarjuk a tanítást a dolgozók gimnáziumában. Amelynek ő is az egyik diákja – tette hozzá magyarázatként.
Persze hazudnék, ha erre fognám, hogy soha többé nem koncertezett a Hal Varieté. Sokkal prózaibb oka volt, a dobost elcsábította egy olyan rock and roll banda, amelyik Hungária feldolgozásokkal próbálkozott – sokkal hatásosabban, mint én a gázálarcban.
Legát Tibor 1989 óta újságíró, pályája kezdetétől foglalkozik a közösségi közlekedéssel, a fővárosi közlekedés történetével, mindemellett a Kézi-Chopin és a Lidérc zenekarok alapítója.