Elhunyt Lator László Kossuth-díjas és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista, költőgenerációk mestere, aki 2007-ben kapta meg a Pro Urbe Budapest díjat. Lator László 96 éves volt. Áhítat című versével búcsúzunk tőle.
Lator László Csehszlovákiához, ma Ukrajnához tartozó Tiszasásváron született. Első versei a Prágai Magyar Hírlap gyerekmellékletében, majd különböző diákújságokban jelentek meg – írja a távirati iroda.
A második világháború idején előbb amerikai, majd szovjet hadifogságba került, a breszt-litovszki fogolytáborba szállították. Tanulmányait a makói gimnáziumban, a budapesti tudományegyetem magyar-német szakán folytatta tovább. Részben háborús élményeiből, fogolytábori tapasztalataiból állt össze 1948-ban első verseskötetének, az Őserdőnek az anyaga, amelyet az akkor már működő cenzúrahivatal elutasított, mondván: versei pesszimisták.
Az egyetem elvégzése után Körmenden tanított gimnáziumban, 1955-ben visszatért Pestre, az akkor még Új Magyar Kiadó néven működő későbbi Európa Kiadóhoz került orosz szerkesztőnek, majd az úgynevezett latin szerkesztőség főszerkesztője lett, ahol olasz, spanyol, francia és portugál szerzőkkel foglalkozott.
A hetvenes évek közepétől az ELTE világirodalmi tanszékén tartotta hamar népszerűvé váló műfordítói szemináriumát, amely később egyfajta költői mesterkurzussá vált. Tanítványai között a kortárs magyar irodalom olyan jeles képviselői voltak, mint Ferencz Győző, Imre Flóra, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna, Lackfi János, Vörös István.
A nyolcvanas évektől a rádió- és televízióműsorok, különböző vetélkedők, szavalóversenyek résztvevője, zsűritagja is volt, és 1991-ben Mészöly Dezsővel, Gyurkovics Tiborral és Lukácsy Sándorral elindították a Lyukasóra című műsort.
Műfordítóként többek között Shakespeare, Burns, Heine, Schiller, Lermontov, Blok számos költeményét ültette át magyar nyelvre.
Lator Lászlóra az Áhítat című versével emlékezünk:
Áhítat
Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.
A barmok inni térnek,
s megállnak fényütötten.
Remegő, mozdulatlan
sajgás lüktet a távol
foszló virágszirom-rajz-
mintás káprázatából.
Egy lélek nevenincsen
sejtelme gyolcsfehéren
bolyong, keresi fészkét
az óriási égben.
Szikár kezek a kékbe
fehér jeleket írnak.
Szemünk virág, a szívünk
világít, mint a csillag.
(Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia)
(Kiemelt kép: Lator László / Fotó: Stekovics Gáspár)