Felismernénk a Ferenciek terét az 1800-as évek végén? Csobbanhatnánk egy tóban a BME helyén? Kik és miért találták romantikusnak Óbudát és a Tabánt? Helyek, házak, utcák, városrészek, amelyek mára szinte nyomtalanul tűntek el.
Belváros
Hova tűnt a régi pesti Belváros? A Duna bal partján miért nincs olyan tornyos-városházás főtér, és zegzugos utcácska, mint a környező európai fővárosokban? Amikor a Fortepanon rákerestünk, hogyan is nézett ki az Erzsébet híd környéke, és a Kiskörúton belüli terület az 1800-as évek végéig, bizony nagyon meglepődtünk, hogy pár épületen kívül semmit nem ismerünk fel a képekről.
Bár a nagy árvizek sok kárt tettek ebben a területben is, nem valami hatalmas természeti csapás törölte el a klasszicista-barokk Belvárost, hanem a 20. század előszele, egy európai metropolisz építésének álma, és mindaz, amit akkor fejlődésnek éltek meg.
A Belváros 1894-97 között folyó bontása során száznegyven ház pusztult el, és teljes egészében eltűnt a történelmi Pestet jelentő városrész közepe: nemcsak a Városházának kellett mennie, hanem a Rózsa, a Sebestyén és a Hal térnek is a környező utcákkal. Mindössze egy maréknyi ház maradt, amiket most tanúházaknak hívunk (ezekről mesélt egy izgalmas városi sétán Erő Zoltán főépítész is nekünk.)
„Az öreg házakkal, terekkel együtt tehát eltűnt egy világ, a régi, a legpatríciusabb polgárság is. Hálósipkás, konzervatív életmódjával ugyanúgy kiöregedett ebből a szenvedélyesen fiatalodó városból, mint boltíves, komfortnélküli szobái, macskaköves, intim terei”
– írja róluk Krúdy Gyula Az aranybányában.
Lágymányos
Ahol ma jobbnál jobb kávézók sorakoznak, villamosok csilingelnek és kellemesen borulnak össze a platánfák, ott nem is olyan nagyon régen még a Duna folyt, majd egy hatalmas tó ringott, mocsaras területekkel, sok-sok szúnyoggal és vadkacsákkal.
Az 1838-as pusztító árvíz után indult meg errefelé is a folyamszabályozás, aminek az első lépése volt az itt szétterülő Duna szűkebb mederbe terelése a Kopaszi-gát elődjének megépítésével – ezzel létre is jött a Lágymányosi-tó.
Ennek partján állt egy rövid ideig a város történetének legfurcsább képződménye, a Somossy Károly üzemeltette Konstantinápoly mintájára tervezett mulatónegyed.
A terület feltöltése és kiépülése több lépésben, a déli irányba fokozatosan haladva történt. Az 1881-1886 között feltöltött területen elsőként a Műegyetem kampusza épült fel, a Gellért szálló és fürdő építése 1911-ben indult meg, ezzel párhuzamosan nőtt ki a földből a Bartók Béla út és környéke is.
A második feltöltési szakasz a mai Petőfi híd megépítéséhez köthető, de a maradványtó teljes eltűnésére az ELTE és az Infopark projektjének megvalósulásáig kellett várni – egészen a 90-es évek végéig.
„A Lágymányos és az egész Kelenföld akkor még üres telkekből, nagy szőlőskertekből, virágos mezőkből, mocsaras nádasokból állott. Amikor 1896-ban a mai Szabadság-hidat (akkor Ferenc József-híd volt a neve) megnyitották, a budai hídfő tengelyében a Gellért-fürdő helyén még kis akácerdő volt, közepén egy sárgára meszelt házikóval, szomszédságában a régi Sáros-fürdő néhány rozoga pavilonjaival. A mai Műegyetem épületeinek területe még a főváros szemétlerakodó telepe volt.”
– írja dr. Kismarty-Lechner Jenő, 1961-ben megjelent, Lechner Ödönről szóló könyvében.
Tabán
Ha van túlromanticizált, mára eltűnt városrész, akkor az a Tabán. Márai Sándor szerint a városnegyed legnagyobb vonzereje az volt, hogy a századforduló óta már mindenki tudta, egyszer el fogják bontani, és romantikáját is annak köszönhette, hogy a nagyvárosi modernizáció nem vette be, egyszerűen nem fért be a szűk utcák girbe-gurba rendszerébe.
Azt ma már – főleg a bontás előtt készült akvarelleket nézegetve – könnyen elfelejtjük, mit is jelentett a modernizáció hiánya, hogy a pöcebűz, sár, nyomor és kiszolgáltatottság éppen úgy részei voltak a tabáni mindennapoknak, mint a hangulatos kiskocsmák.
A városrész jelentős részét végül 1933–1936 között bontották le, helyére tervezett modern negyedből végül semmi nem lett.
A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.
– írja Szerb Antal: Budapesti kalauz marslakók számára
Óbuda
A városrész furcsa feszültségét akkor érezzük a legjobban, ha megállunk a Mókus utca és a Korona tér sarkán és szétnézünk. Körülöttünk apró, földszintes házak és macskakő, míg szemben velünk tízemeletes panelek magasodnak, és a fülünkbe duruzsol az Árpád híd állandó forgalma.
A régi Óbuda hangulatát Krúdy Gyula tette halhatatlanná, aki 1930-ban költözött ki ide és, rengeteg novellájában és publicisztikájában megénekelte a városrészt, aminek bontása már 1937-ben felmerült. Ahogy a Tabánban, úgy itt is a romantikus felszín mögött a nyomor húzódott – komfort nélküli, levegőtlen, egészségtelen épületek sorakoztak egymás mellett.
Szanálására – ahogy akkoriban nevezték a bontását – a végleges tervek Mező Lajos vezetésével 1963-ban készültek el, és hat évvel később át is adták az első megépült paneleket.
„Egy egész városrész – egy másfél ezer esztendős város eltűnéséről van szó, amely városnak elődei amúgy is a föld színe alá kerültek. Ott alusznak a föld mélyében mindazok a városok, amelyek itt, a Duna legjobb helyén valaha épültek. Csak a rómaiak városáról tudunk eddig, mert köveik, sírjaik, tárgyaik alig néhány méternyire vannak alattunk az időben. De mélyebben bizonyára más városok is vannak. És a mostani Óbudának sorsa egyezik a régen eltűnt városok sorsával. Nézzük meg őt, mielőtt elbúcsúznánk tőle.„ (Krúdy Gyula)
Váci út
A közelmúlt talán legdrasztikusabban átalakuló városrészei közül a Váci út biztos dobogós helyen van a Kopaszi-gát és a Soroksári út környéke mellett. A Nyugatitól induló, 12 kilométeren át húzódó út mellett sokáig a város ipari övezete terült el, a XIX. század alatt ide települt a Láng Gépgyár, a Csavargyár, a Magyar Acélárugyár Rt., a Rico Kötszerművek, a Kender-, Juta- és Textilipar, az Akkumulátorgyár, a Magyar Hajó- és Darugyár, az Újpesti Bőrgyár és a külső Váci úton a Tungsram Rt. telepe működött.
A 80-as években elkészült metróvonallal párhuzamosan az ipar hanyatlásnak indult, a kegyelemdöfést a rendszerváltás adta meg. A 90-es években elindult a környék funkcióváltása, és sorban épültek az irodaházak, kerületi és fővárosi stratégia is tudatosan foglalkozott az egykori rozsdaövezet irodafolyosóvá alakításával.
Az ipari múltat ma már csak pár elem őrzi, mint a Váci út 184. előtt álló szocreál munkásszobrok, akik az egykori volt hajógyári irodaépület bejáratát őrzik, vagy a modern irodaszárnyak ölelésében álló, felújított egykori Schlick-felvonógyár (Váci út 45-47.) épülete, vagy a még érintetlen Tungsram Rt. telephely a Váci út külső szakaszán.