„Ha szereted az elhagyatott helyeket, akkor a túrán van a helyed velünk. Az elhagyatott helyekre általában tilos a bejárás, de mi most megoldjuk, hogy bejussunk legálisan” – hirdette magát az egyik urbexes Facebook-csoport. Mi pedig szeretjük az elhagyatott helyeket, úgyhogy jelentkeztünk az egyik túrájukra, hogy megtudjuk, miként is működik, működik-e egyáltalán, és ha igen, vajon egy ilyen kirándulás vissza tudja-e adni az igaz urbex-érzést.
Ahogy minden urbexszel foglalkozó cikk, kezdjük mi is azzal, hogy elmagyarázzuk az urbexelést. Az „urbex” az angol „urban exploration” (városi felderítés) kifejezés rövidítése.
Mostanában ez lett a turizmus egyik új, szokatlan fajtája.
Az urbexesek, ahogy a Facebook-csoport bemutatkozó szövegéből is kiderül: elhagyatott helyeket tekintenek meg – általában illegálisan.
A magyar közösségre 2022 januárjában irányult nagyobb figyelem, amikor is a Telex beszámolója szerint a Készenléti Rendőrség, a Budapesti Rendőr-főkapitányság és a Terrorelhárítási Központ együtt vonult ki a Várhoz, miután páran behatoltak a Váralja utca 14. szám alatti alagútrendszerbe, a ma is katonai objektumként üzemelő, egykori kormánybunkerbe. A behatolók ellen lopás gyanújával kezdett el nyomozni a rendőrség.
Az urbexelés Magyarországon csak a koronavírus-járvány alatt robbant be igazán,
akkor, mint a Városi Gorillák csapata a lapnak elmondta, eszméletlen mértékben nőtt az urbexesek száma. „Urbex” Gyula, a Szellemvárosok Magyarországon készítője pedig úgy fogalmazott a lapnak, hogy a járvány alatti urbexrobbanás tömegesen létrehozott Facebook-oldalakhoz és -csoportokhoz vezetett, amik között megindult a rivalizálás is. Előtte mindössze néhányan űzték a hobbit, ők is többnyire egymástól függetlenül.
A 2022 januári eset irányította rá a figyelmet arra is, hogy az urbexes robbanás a közösség felhígulásával, az urbexes főszabályok kikopásával is járt. Mindezt Győri Dóri, a legális urbextúrák kitalálója is megerősítette az Énbudapestemnek. Az urbex egyik legfontosabb szabálya ugyanis az, hogy a bejutáshoz nem törnek be sem ajtót, sem ablakot, sem falat.
Egy valódi urbexes csak és kizárólag a fényképeit viheti magával egy adott helyszínről, és egyetlen dolgot hagyhat ott: a lábnyomait.
Mindez nem jelenti persze azt, hogy egy szabálykövető urbexeseket nem érheti jogi probléma: például egy „Belépni tilos és életveszélyes” tábla figyelmen kívül hagyása, magyarázta szintén a Telexnek Fazekas Tamás ügyvéd, szabálysértést jelent, ha dulakodnak a vagyonőrökkel, és ebből sérülés is keletkezik, abból büntetőeljárás lehet. Mivel viszont az elhagyatott helyeken privátszféráról már nem nagyon lehet beszélni, a fotózás és videózás nem jelenthet gondot.
Egy másik urbexes szerint egyébként
Magyarországon a hatóságok nem csinálnak ügyet az urbexelésből.
Ha látják, hogy az urbexes kezében nincs se festékszóró, se spray, se akkus flex, van viszont egy méregdrága kamera, akkor nem foglalkoznak vele. Mint fogalmazott, inkább szürkezónás jelenségről van szó, mint megveszekedett bűnözésről.
Ahogy a Telex az Altomán nevű városfelfedező oldalra hivatkozva összefoglalta, az urbexelésnek egyébként számtalan alfaja alakult ki: van például buildering (épületek, mesterséges szerkezetek megmászása) cataphily/splooshing (katakombákra szakosodás), craning (darukra mászás) vagy akár elevator surfing is (liftek tetején mozgás). Az adott országtól függ, hol mi lehetséges.
Magyarországon azonban szinte kizárólag a hagyományos, elhagyatott épületeket felkereső urbexelés honosodott meg.
Ezek után érkezünk el a harmadik legfontosabb szabályhoz, ami kicsit a Harcosok klubját is megidézi, miszerint egy igazi urbexes nem adja ki sem a felfedezett helyek címét, sem az esetleges segítőit olyanoknak, akikről tudja, hogy nem tartják be az első két szabályt. Mindezek után adta magát a cikk elején feltett kérdés:
az urbex akkor is urbex marad-e, ha valaki legálisan csinálja, és nem, hogy nem titkolja, hanem egyenesen terjeszti is az urbexigét, ráadásul olyan uncsi dolgokkal foglalkozik, mint például engedélykérés?
Dóri 5 éve urbexel. A legelső hely, ahova bement, a Hotel Nimród volt, ami azóta már leégett, a romjait teljesen elbontották. „Sok helyszínnek ez sajnos a sorsa” – mondta lapunknak Dóri. Ő szereti az izgalmakat, a régi dolgokat, mindig vonzották ezek a leszakadt, romos helyek, és mint magyarázta, eddig kivétel nélkül mindig találtak valami érdekeset.
A személyes kedvencei a kórházak. „Szeretem azt a feelinget, ez most furán hangozhat, de nyugalmat adn. Rengeteg elhagyatott kórházban otthagyták az iratokat, sőt a személyes dokumentumokat is, amikre már csak rápillantani is hátborzongató”. Az egyik Facebook-csoportját két éve indította el, jelenleg 45 ezren követik, és körülbelül fél éve találta ki, hogy ezt az alapvetően illegális hobbit megpróbálja legalizálni, hiszen szerinte továbbra is
sokakat vonz a dolog, de félnek egyedül bemenni helyekre.
Dóri mindig úgy próbál célpontot választani, hogy az elnyerje az urbex-közösség tetszését. „Mindig kérik tőlem, hogy legyen OPNI, kórház vagy pszichiátria, de ilyet egyelőre még sajnos nem tudtam intézni. Viszont ami késik, nem múlik” – mondta. És ahogy ez, úgy az indulás sem volt könnyű: rengeteget telefonál, e-mailezik, hogy a bejárásokat le tudja szervezni. Az első túrája után viszont nyitottabbak lettek vele, mert már tudott referenciát adni.
Dóri – amellett, hogy moderálja a csoportját, szervezi és hirdeti a túrákat – mindeközben gyakorolja az illegális urbexelést is, továbbra is jár olyan helyekre, ahova soha nem kapnának engedélyt belépni. Pedig, mint mondta,
Budapest abszolút hálás terep egy urbexesnek, főleg Budán vannak elhagyatott helyek.
Azonban ezen a ponton sikerült bevinnie egy gyomrost a budai közösségnek is: „ha körbenéz az ember, észreveszi, hogy ott minden második ház pusztulásra van ítélve”.
Az esemény Facebook-oldalán ugyan sokan érdeklődtek az Óbudai Gázgyár bejárása iránt, azonban csak kilencen attendigeltek, ezért arra számítottunk, hogy nem lesznek sokan a kiránduláson. Ehhez képest a Gázgyár bejáratta előtti parkoló megtelt, és kisebb csoportban, az árnyékban várakoztak az emberek, hogy Dóri végre kinyissa a kaput. Mielőtt a túra megkezdődhetett volna, mindenkivel kitöltettek egy felelősség vállalási nyilatkozatot, és jöhetett is a bámészkodás.
A nyilatkozaton egyébként nemcsak az szerepelt, hogy a saját felelősségünkre veszünk részt a túrán, hanem többek között az is, hogy nem teszünk kárt semmiben, és hogy nem rohangálunk esztelenül össze-vissza az Óbudai Gázgyár területén.
Emellett kaptunk egy rövid tájékoztatót is, amin szerepelt, hogy a gyárat 1910-ben kezdték építeni, hogy a '90-es évek végén már gondolkoztak a bezárásán, ami végül 2004-ben teljesült. Jelenleg a fővárosi önkormányzat tulajdonában áll, és 2014-ben részlegesen felújították.
A meglepetést nemcsak az jelentette, milyen sokan eljöttek a túrára, hanem az is, hogy a csoportban voltak külföldiek, úgyhogy máris szájról szájra, nemzetről nemzetre kezdett terjedni a túrák híre. Annak ellenére, hogy a járvány alatt kilőtt az érdeklődés a bejárások iránt, egyelőre mégsem tömegek urbexelnek, leginkább a hosszúlépés.járunk? szervez kirándulásokat, ők hoztak embert ide is, a Gázgyárba, rajtuk és Dórin kívül pedig egy-két ember foglalkozik még ezzel.
És akkor a válasz a kérdésre: elképzelni nem tudtam, hogyan működik ez, de valójában a világ legegyszerűbb dolgáról van szó.
Dóri kinyitja az ajtókat, de nem terelget, nem irányít, és nem szól bele semmibe – mindenki mehet, amerre lát.
És mivel még így is, hogy már közel két héttel az indulás előtt betelt a csoport, viszonylag kevesen voltunk egy ekkora területen, nem is léptünk folyton egymás sarkára, szóval mindenki elfotózgathatott a saját tempójában, és elfotózgathatta azt, ami őt a legjobban érdekelte.
A bejárás mégsem teljesen volt személytelen, Dóri állítása szerint azért szemmel tartja az embereket, mert azt tapasztalja, sokan igénylik a túravezetést. Amikor beszélgettünk, akkor is odalépett az egyik túratárs, hogy megkérdezze, mikor viszi le őket a Gázgyár egyik pincéjébe. Ezért aztán mostanában Dóri azon gondolkodik, hogy tovább fejleszti a túrákat, és kerít egy vezetőt, aki elmegy az iránymutatást igénylő csoporttal is.
Az urbex-közösségen belül sokaknak nem tetszik, hogy Dóri legális túrákat kezdett szervezni olyan helyekre, ahova mások inkább bemászni szeretnek. Ahogy az Énbudapestemnek Dóri elmondta,
több csoportból kitiltották az elmúlt fél éveben, sőt kapott fenyegető üzenetet is, hogy baj lesz, ha nem hagy fel a túrák szervezésével.
Egy másik, legális túrákat szervező urbexes pedig állítólag amiatt kezdett aggódni, hogy Dóri elveszi a megélhetését.
Hogy hiányzott-e az izgalom, amit az okoz, hogy bármikor összefuthatok egy biztonsági őrrel, vagy hogy helyenként óvatosan kell lépkednem, mert úgy nyikorog a parketta, hogy attól tartok, beszakadhat alattam. Nos, igazából nem. Mivel tényleg csak 20-25-en voltunk egy hatalmas telekre és három, hatalmas épületre, ha poshadt, dohos levegőt akartam egyedül szívni, hát dohos levegőt szívtam, ha el akartam merülni egy-két hátrahagyott ipari gép tanulmányozásában, hát elmerültem.
A világ egyik, Pripjaty mellett talán legjobb urbexhelyszínének valószínűleg az egykori szovjet fürdő- és szanatóriumváros, a georgiai Tskaltubo számít. A Kutaiszitől mindössze 15 kilométerre található városban
több mint 20 szanatórium található,
amik bár évtizedek óta rohadnak, az 1992-es abháziai konfliktus menekültjeit mégis itt szállásolták el, és mint írtuk, lett annak ellenére az egyik legnépszerűbb célpont, hogy gyakran törülközők lógnak az ablakokból. Akik nem találják meg egy húszfős, szétszéledő csoportban azt, amiért szerintem ezekre a lepusztult helyekre érdemes járni, valószínűleg nem találnák meg akkor sem, ha éjszaka, két-három fős csapatban lopóznának be.