Amikor mindenki ironikusan poénkodott a budapesti éjszakában, ő viccet nem ismerve pörgette a Scooter- és Brooklyn Bounce-slágereket valami veremben. Aztán besokallt, elvonult, de most, közel tíz év után a közel lehetetlenre vállalkozva visszatért, hogy: megfizethető és király metálkoncerteket szervezzen.
Hogy jött a koncertszervezés?
Az év elején – talán valamikor tavasszal – hülyeségből vetettük fel, hogy kéne valamit csinálnunk, mert rendszeresen felbosszantom magam azon, hogy akik engem érdekelnek, nem jönnek Magyarországra. Nem egy black metal, sludge vagy funeral doom zenekar volt, ami eljött Bécsig, Grazig, Szlovákiába, hozzánk pedig nem jutott el. A járvány is nagyon betett, azóta ki vagyok már éhezve valami jó kis keserves metálra.
Hol szakadt el a cérna?
Az ettől pont független volt. Az ukrán White Ward jött volna Budapestre, de bejelentették, hogy a harcképes férfiak nem hagyhatják el az országot, úgyhogy az egész turnéjukat le kellett mondaniuk. Akkor aztán már tényleg annyira ki voltam éhezve, hogy azt mondtam, ha nem csinálunk valamit, akkor itt nem lesz semmi, én pedig megmakkanok.
És miért nem jutnak el ide ezek a zenekarok?
A járvány is nagyon betett az iparnak, egyes kormányzati intézkedések sem segítettek a helyzeten. Az utóbbi időben
egy rakás hely is bezárt,
ahova 50-100 fős közönségnek lehetne koncertet szervezni, gondolok például a régi Dürer kistermére, a Müszire, ami tök jó központi helyen volt, és nemcsak metál, hanem király, underground elektronikus bulik is voltak ott, szóval tök nyitottak voltak bármire. De nincs már Szabad az Á és Trafik sem.
Hogyan született meg a Keserv?
A barátaimmal van egy groupcsetünk, ott dühöngtem, ők meg adták alám a lovat. Úgy estem neki, hátha lesz valami, hátha el tudok hozni külföldi neveket is, és most elkezdett beindulni a dolog. Ami meg a nevet illeti, én a mélabúsabb, melankólikusabb black, doom és sludge metál előadókat szeretem főleg, amikor is tényleg lehet egy kis világfájdalmat érezni. A koncert jó lehetőség, hogy ezt ki tudd purgálni magadból.
Neked a megtisztulásról szól az extrémzene?
Életem egyik legmeghatározóbb koncertélménye még a régi Dürer kistermében volt, Wolves in the Throne Roomon, lehettünk vagy 20-an talán. Nem tartom kizártnak, hogy lesz olyan szervezésem, amire csak ennyien jönnek el, de ha lesz köztük már egy ember, aki hasonlót él át ott, mint én 2010-ben azon az említett bulin, akkor már megérte az egész, legyen szó bármekkora anyagi bukóról.
Elmész és feltöltődsz.
Történt valamit az extrémzenében az elmúlt évtizedekben? Mondjuk a Jane Doe óta?
Bőven! De nehéz így szavakba önteni, mert ott kell lenni, hallgatni kell. Engem bőven facsartak ki még annál is jobban lemezek. Neked is össze tudnék állítani egy olyan playlistet, hogy két napig sikítva vernéd a faszod, majd egy hétig el sem hagynád a lakásod. Számomra eddig egyébként 2012-2014-es korszak volt az extrémzenék csúcsa, amikor szerintem a legtöbbet hozták ki a metálzenéből azzal, hogy tökéletes arányban keveredett össze a shoegaze a posztmetállal és blastbeatekkel.
Sokan csak az üvöltést hallják benne, hogy kell fogyasztani?
Az egésznek a sodrása visz el, gyakran nehéz is meghatározni és kiemelni egy-egy zenei elemet. A legtöbb kedvencem inkább, hogy úgy mondjam, texturális jellegű: elkap a sodrás, aztán
lehet rajta szörfölni a katarzisig.
Ahogy említettem, engem a járvány óta már frusztrált, hogy nem tudtam ezt koncerten átélni.
Az extrémmetál terén is leszakadásban vagyunk?
Annyira nem látok bele, hogyan ment a szervezés régen, de úgy érzem, az olló egyre szélesebbre nyílik. A zenekarok ugyanazt a pénzt kérik, csakhogy egyre nehezebb kifizetni és kitermelni a hazai lehetőségekhez mérten. Egy koncertbelépő Bécsben még mindig 20 euró, átszámolva viszont egyre vadabb összegek jönnek ki. Erre rájön még a helyszínbérlés, a catering, a szállás és a többi, semmi sem lett olcsóbb.
Pedig igény az lenne rá?
Nem hiszem, hogy kevesebb lenne a metálos, tényleg csak arról van szó, hogy szakadunk le Európáról, egyre reménytelenebb, hogy minőségi metált szervezzenek le megfizethető áron.
A Fekete Zajon és Hell Villen kívül nincs fesztivál, amelyik bevállalna általam is kedvelt underground előadókat, a zenei újságírás folyamatosan visszaszorulóban van, a megyei lapokból nem fogsz ezekről az együttesekről értesülni. A dolog pedig működhetne is, hiszen
a kis magyar valóság nyomora,
vármegyétől függetlenül, kiváló táptalajt jelenthetne!
Hogy megy a szervezés?
Én szeretném a jegyárakat a lehető legalacsonyabban tartani, ennek viszont megvan az a hátulütője, hogy az együttest, amit szeretek, kevésbé tudom megfizetni. Most melyik ujjamat harapdáljam? A zenekarok szerencsére elég rugalmasak, a merch árakat is próbálják lejjebb vinni, nullszaldó környékére, hogy az emberek könnyebben hozzájussanak.
Nem kelletlen az alkudozás?
Az olasz Hierophantnál és a Hexisnél is az volt sajnos a helyzet, hogy mondtak egy összeget, én meg szégyelltem magam, de küldtem egy másik, alacsonyabb ajánlatot. Égett a pofám, de jobb híján mondtam nekik, hogy „oké, srácok, de
mégis csak a Balkánra jöttök”.
A zenekarok szerencsére nyitottak, mert ők is így kezdték, nem felejtették el, úgyhogy eddig engedtek, és nem mentek bele a kötélhúzásba. Ráadásul vannak, akik bevállalják, hogy inkább alszanak valami havernál, és máris beljebb vagyok 40-50 ezerrel.
És hogy néz ki egy zenekar leszervezése?
Az egyik zenekarhoz tudtam direktben kérni elérhetőséget, mert emlékeztem, hogy jártak már Budapesten. Volt olyan zenekar, amelyiknek ráírtam a dobosára, mert láttam, hogy szeptemberben jön ki albumuk, a környéken turnéznak, és tettem egy próbát. Ők sajnos nem tudnak jönni, be vannak táblázva, de megállapodtunk, hogy tavasszal beszélünk majd.
Hogyan fogadják a megkereséseket?
A legtöbb zenekarnak már komoly turnémenedzsmentje van, első körben velük kell felvenni a kapcsolatot, utána következik az együttes. Eddig mindenki kedves volt. Szerencsés is vagyok, mert régóta a metálkörben mozgok, nagyon sokan segítenek: a Hierophant például a Cudi Purci Booking-on keresztül keresett fel engem, de sokat segített networkingben Máté cimborám is, aki a néhai Tukker Booking-ot vitte.
A szeptemberben fellépő dán Hexist ezzel ellentétben úgy tudtam meghívni, hogy az énekesük beírt egy DIY szervezőcsoportba, hogy a környéken lesznek, hátha, én meg ráírtam, hogy: „figyi, gyertek már”.
Mitől lesz DIY egy szervezés? Ez olyan, mint a kézműves?
Az elején leszögezem, hogy
ez nem egy pénzügyi vállalkozás,
hanem egy full nonprofit jellegű passion projekt, ennek megfelelően állnak hozzá a zenekarok is. Igyekszem úgy intézni a dolgot, hogy a nyereséget (ha van) mind a hazai underground bandák kapják, ha pedig úgy látják, abból max. „borravalóznak” nekem.
A backstage piát a helyszínek általában nagyker áron állják, de például a Hierophant bulira a cateringet saját magam oldottam meg egy nagybevásárlással, pestót, padlizsánkrémet és egyéb kencéket meg zöldségeket boltban vásároltam, egy bageles ismerősömtől pedig okosítottam egy rahedli bagelt hozzá.
Az olaszok például idén már felléptek a francia Hellfesten, ki tudja, hány ezer ember előtt, egyik fesztiválról a másikra mennek, olyan turnén vesznek részt, aminek normális esetben csak a cateringje elvinné az én teljes büdzsémet. Én meg, józan paraszti ésszel utánamegyek mindennek, aztán megoldom, ahogy tudom.
Rengeteg további segítséget kapok a baráti körömtől, legyen szó underground zenei sajtóban történő megjelenésektől kezdve, zenekarok elszállásolásán, grafikai munkákon és egyéb logisztikai problémák leküzdésén keresztül közös kocsmatúrával összekötött plakátolásig mindent, amit el tudsz képzelni.
Miket ajánlasz az együtteseknek Budapestről?
Attól is függ, milyen napon érkeznek, mikor érkeznek ide, mennyi idejük van. Igazából megpróbálom kipuhatolózni, mire vágynak. A Hierophant kérése most elég konkrét volt, hiszen a koncert napján van a frontember születésnapja, és azt kérték,
segítsek nekik eljutni fürdőzni.
Voltak már itt, de valahogy nem volt eddig lehetőségük rá. Most lesz. Viszek egy üveg pálinkát is a születésnaposnak, cuppantsuk meg.
Más ötlet esetleg?
Én még az elején vagyok ennek az egésznek, felőlem mehetünk akár barlangászni is, mert hatalmas élmény számomra, hogy együtt lóghatok olyan zenészekkel, akiknek munkásságát nagyra tartom, szóval szívesen részt veszek bármiben is. Már csak azért is tök szórakoztató, mert itt vannak ezek a marcona, szőrös, metálos fószerek, akik a színpadon leüvöltenek mindenkit, és belelépnek az arcodba, de ha lekerül corpse paint, ugyanolyan kedves, jó fej srácok, mint bárki más, akikkel el lehet ökörködni. Nem elképzelhetetlen, hogy valamelyikükkel például fagyizni megyünk.
Hogy áll a magyar színtér?
Rengeteg király, alulértékelt magyar zenekar van, például a Black Particles, a Boru vagy éppen a Hiraeth, de nagyon nehéz magyarként mondjuk egy jó külföldi lemezszerződéshez vagy kiadóhoz jutni. Ahhoz ugyanis állandóan jelen kell lenni, állandóan külföldi turnékon kell lenned, ráadásul főként saját zsebből, ami – mint utaltunk rá – egyre kevésbé megoldható. Az esélyek egy kicsit el vannak tolódva, hogy úgy mondjam.
Korábban azért fel-feltűntél már szervezkedés terén. Használod még a csájuhász nevet?
Nem igazán, páran azért még leszólítanak így az utcán. Nem bánkódom a korábbi őrült trash bulik miatt, mert a mai napig nagyon sok barátot és közeli ismerőst köszönhetek annak az időszaknak, de azóta megtaláltam már a helyem. Felépítettem egy karaktert, csájuhászt, aki szeretve akarta érezni magát, miközben
magát sem tudta szeretni.
Azt hiszem, későn éltem ki a teenage angstet.
Hogyan emlékszel a 2010-es éve elejére?
Mindenki rálicitált mindenkire, miközben mindenki a cheerleadere is volt mindenkinek. Az akkor nyakamba szakadt népszerűségnek volt egy csomó pozitív és egy csomó negatív hozadéka is. Amikor a bulihullám elült, a népszerűség lecsengett, inkább csak a negatív dolgok maradtak, amikből sok munkával és áldozat árán sikerült azért kimászni, majd arra építkezni.
Milyen negatívumok, mondasz valami konkrétabbat?
Egy mondatban összefoglalva: egy idő után nem éreztem, hogy én irányítanám az életemet. Ha csak kicsiben is, de megtanultam, hogy a népszerűség olyan, hogy ahhoz, hogy minél többet ki tudj nyerni belőle, többet is kell belerakni, amitől
egy idő után egyszerűen kiégsz.
Én legalábbis kiégtem. Szar volt rájönni, ha tovább tolom a bulizást, szétesek.
Tibi atyáék sikerében nem érzed felelősnek magad?
Azóta sokan mondták, hogy mi is lehettünk a melegágya annak, hogy a trashkultúra bejött a mainstreambe, hogy a tumblr lehetett egy ilyen köztes lépcsőfok, de ezzel én akkor nem foglalkoztam. Én csak elvoltam a magam szarjával, így ennyi idő távlatából felesleges ezen őrlődni, inkább azt nézem, most mi van.
Hallgatsz még Scootert?
Pont most kaptam ajándékba egy Scooter vinylt Amerikából hazalátogató barátaimtól.