„Ezek segítettek kibújni ebből a függőségi parából” – Tripsánszki Dávid kiállítása a rakparton

Tripsánszki dolgozott a fél magyar popzenei szcénával, festett gördeszkát, bulisorozatok dekorációin dolgozott, Budapest tucatnyi éttermének és szórakozóhelyének a grafikáiért felel, ház- és tűzfalakat díszített fel, miközben keményen benne volt az éjszakában is.

Néhány éve viszont úgy döntött, elég volt, visszavonult, leállt a drogokkal, a partizással, csak megrendelőknek alkot, és romatelepek omladozó épületeit festette ki a helyi gyerekek segítségével. 

Egy hosszú megtisztulási út képeit

láthatják most azok, akik ellátogatnak a Jane Haining rakpartra, pontosabban a villamospálya alatt húzódó, megnyitott Viaduktba.

„Már csak üres pofázás volt” – mondja Tripsánszki az Énbudapestemnek, amikor arról kérdezzük, hogyan lett belőle egy elszigetelt, magányos alkotó, mikor a 2010-es évek elején – akkor kezdték felfedezni – többek között éppen azt emelték ki vele kapcsolatban, hogy a Madách téri Telep-kollektíva és alkotóközösség, az underground művésztársaság tagja, akik nem mellesleg pesti szórakozóhelyeket futtatnak.

Tripsánszki most azt mondja, hiába mondták neki akkor egy-egy alkalommal, hogy ennyi meg annyi képet visznek, a végén soha nem lett belőle semmi. Amikor aztán tényleg segítségre szorult, és segítséget kért,

mindenki otthagyta a szarban.

A családjával, az édesanyjával és a húgával szerencsére már akkor is nagyon szoros volt a kapcsolta, rájuk számíthatott. Akkor lett végképp elege a képmutatásból, amikor rájött, hogy milyen magányos: egyedül jár biciklizni, egyedül issza a kávéját a Keletben, egyedül jár kutyát sétáltatni, és egyedül is alkot már.

Az elmúlt években igyekezett kizárni a külvilágot, a Facebookot, az Instagramot, a politikát, azon dolgozott, hogy megtanuljon józanul alkotni, és hogy megtanulja elfogadni magát is. „Ezek a képek terápiák nekem is” – teszi hozzá. És – nem mellesleg – ezeket már mind színtisztán, színjózanul rajzolta.

„Elég sok, öt év gyümölcse látható itt. Ezek segítettek kibújni ebből a függőségi parából, és segítettek megtalálni a spiritualitást”

– magyarázza az Énbudapestemnek.

Ahogy a kiállítás beharangozójában is írják, és ahogy mi is említettük, az elvonulás éveiben számos szociális projektben vett részt: romatelepek omladozó épületeit festette ki a helyi gyerekek segítségével, szerves tagja volt a Társadalomklinika egyesületének, akikkel szociális street-art projektet valósítottak meg Magyarország több szegregátumában.

Mint mondja, azzal kezdődött az újraszocializálódása, amikor „cuki cigánygyerekek” vették körbe, akik azt mondogatták neki, hogy: 

„Dávid bácsi, Dávid bácsi, te vagy az új apukánk”.

A szociális munka, mint mondja, azért is volt nagyon fontos számára, mert kipukkasztotta a buborékot, amiben addig élt.

Tripsánszki 1988-ban Budapesten született, azonban Nyíregyházán nőtt fel. Ahogy a Phenom a 2010-es évek elején készült portrészerűségében írja, sztorija egy alsós rajzversennyel kezdődött. Az általános iskolai előkészítőt követően felvették a nyíregyházi képzőre festő szakra. Ő viszont a helyi építészeti szakközépiskolát választotta. A középiskola után került vissza Budapestre, itt pedig a Novus Művészeti Iskolában folytatta.

Ezalatt összeállt a Telep körül egy művésztársaság. Tripsánszki az azóta megszűnt Népszínház utcai Drunken Tailorban mutatkozhatott be, amire 2013-ban még így emlékezett: „a tulaj egyik barátját ismertem. Megkérdezték, hogy nem akarom-e kidekorálni a helyet. Amikor végeztem, lebeszéltünk egy kiállítást, mert volt hatvan képem, amit még senki sem látott.”

A Részeg Szabó megnyitója aztán – tette hozzá a Phenom – hatalmas pálinkázásba fulladt. Sokan még hónapokkal később is emlegették azt az estét.

Tripsánszki élesen emlékszik, hogy az egyik 15 éves, romatelepen élő srácnak mondta, hogy: „tesó, én is a nullából kezdtem el, amit csinálok, mégis van rá esély, hogy legyen ebből valami", mire srác ránézett, és azt felelte, hogy "de Dávid bácsi, én

ebben az utcában fogok lerohadni",

és ott eltört valami benne.

Ott és akkor értette meg, hogy felesleges amiatt siránkoznia, hogy nincs elég barátja, nincsen csaja, vagy nehezebben tud megélni, és hogy valójában milyen sok lehetősége van, mert dönthet úgy, hogy nem lesz semminek a foglya. Ezt a beszélgetést elmondása szerint egy kétórás bőgés követte.

Tripsánszki azóta nem, hogy nem panaszkodik, hanem – mint nekünk is fogalmaz – szerencsésnek tartja magát, mert egy évtizede meg tud élni az alkotásból. Korábban bedolgozott dj-knek, bulisorozatoknak is, de az utóbbi pár évben már többnyire megrendelésre dolgozik.

 

A közös munka úgy néz ki, hogy Tripsánszki megkérdezi a megrendelőt, mi a célja, mit szeretne megfogalmazni a képével. Ő ugyanis azt szeretné, hogy amikor az emberek leülnek a képei elé, „tényleg lebegjen előttük a cél, hogy baszd meg, én ezt az életet akarom”. A megrendelői között volt, aki a szerelmet kereste, és volt, aki a magabiztosságot. 

Amikor arról kérdezzük, mégis milyen tippet adna azoknak, akik hozzá hasonlóan segítségre szorulnak, hogy megtalálják magukat, Tripsánszki azonnal rávágja:

„a teljes józanság”.

Emellett nagyon fontos, hogy ne hagyjuk, hogy emésszenek a problémák, hanem minél asszertívabb módon törekedjünk rendezni a felmerülő helyzeteket.

Az alkotás is könnyebben megy már számára, bár – teszi hozzá – még mindig nem a legegyszerűbb megélni ebből, úgyhogy időnként bevállal egyéb munkákat is, amik viszont hozzásegítik az olyan lehetőségekhez, amilyen például ez a kiállítás is.

„Volt két éve egy technóbuli, ahova elmentem festeni, és ott találkoztam azzal a sráccal, aki itt bekötötte az internetet” – meséli. „És ő hallotta, amikor kérdezték itt egymás közt, hogyan dekorálják ki ezt a műemlékvédelmi helyet, ahol nem lehet hozzányúlni semmihez. Akkor mondta, hogy a Tripónak passzolnának ide a képei.” Néhány perccel később már hívták is.

Tripsánszki évek óta álmodozott egy ekkora kiállításról, de a galériák nem kapkodnak érte, mert nem lehet továbbértékesíteni a képeit. Az itteni kiállítás tehát, ahogy ő is fogalmaz,

egy álom megvalósulása.

Amivel szeretné megmutatni metamorfózisainak végeredményeit, megrendelői és barátai segítségével. Egy belső tárlatra hív a város szívébe, a Duna csodálatos partjára. „Ezek a képek egy nagyon hosszú fejlődési folyamatnak a végét jelentik” – erősíti meg nekünk is.

Annak külön örül, hogy egy ilyen hosszúkás helyen tarthatja meg a kiállítását, ugyanis így lehetősége van úgy elrendezni a képeket, hogy jól látható legyen, hogyan jutott el a sötétebb oldaltól a megvilágosultabb, tisztább oldalig.

Nem ez az egyetlen projekt egyébként, az idei Fekete Zajnak is ő lesz a fő kiállítója, a Szabad Bisztróval is együtt dolgoznak, és a 2021 februárjában elhunyt barátjukkal, Siklósi Örssel kapcsolatban is készülnek több projekttel is.

Energetikus stílusa messziről beférkőzik az ember tudatába, a kiállításon mindenki meggyőződhet róla, hogy Tripsánszki hogyan is próbál független és szabad maradni.

(Kiemelt kép: Énbudapestem)