Akkor még azt képzelték, hogy Magyarországon tömegsporttá válik a motorozás.
Az 1960-as évekig Budapest legfontosabb motorverseny-pályája a Városligetben volt, évente több alkalommal is rendeztek kisebb-nagyobb futamokat hatalmas érdeklődés mellett. Így volt ez 1948-ban is, amikor a motorsport az ún. Magyar Szabadságharcos Szövetség felügyelete alá tartozott. Az év augusztusában rendeztek már egy versenyt a Ligetben, de a nagy nemzetközi összecsapásra – amelynek fődíját ugyancsak Kossuth-díjnak nevezték – október 10-én került sor.
Az őszi szezon „kimagasló sporteseményeként” hirdetett nemzetközi versenynek brit, lengyel, cseh és osztrák résztvevői is voltak, a korabeli hírek leginkább az angol Thomast és Andersont, valamint az osztrák Fasslt és a Bernhardt-házaspárt (!) emelték ki, utóbbiak oldalkocsis motorral vettek részt.
A versenyen több mint 200-an indultak öt kategóriában – 100, 125, 250, 350, 500 köbcentis motorok –, és a végére még egy autóverseny is befért. Egy kör a Kós Károly sétány, a Városligeti körút, a Stefánia út és az Ajtósi Dürer sor érintésével 3300 méter hosszú volt. A legnagyobb szenzációt egyértelműen az 500 köbcentis motorok versenye jelentette; ez ugyanis 30 körös volt, míg például 100-asoké csak öt, az 250-eseké és az oldalkocsisoké pedig tíz kör volt.
A korabeli sajtóban leginkább az elővételi jegyek megvásárlására buzdítottak: „A verseny iránt máris mutatkozó óriási érdeklődésre való tekintettel ajánlatos, ha az érdeklődő nagyközönség olcsó elővételi jegyet vált, hogy ezzel a verseny napján a pálya bejáratainál keletkező torlódás és lekésés elkerültessék. (…) A belépőjegyek egyben sorsjegyek, amelyek értékes nyereménytárgyak – új motorkerékpár, kerékpár, rádió stb., – elnyerését teszik lehetővé” – írta az Autó című lap, a Népsport pedig feltehetően a VIP-szekció kapcsán jegyezte meg, hogy „a közönség egy része padokkal ellátott teherautókról nézheti végig a versenyt”. A sportlap arról is beszámolt, hogy a profik mellett a „kezdők versenyét” is megrendezik; s ennek során „250 tehetséges munkásversenyző” áll rajthoz.
Mindez teljes mértékben passzolt a Münnich Ferenc vezette Magyar Szabadságharcos Szövetség idealista koncepciójához, mely szerint minden lehetőséget meg kell adni ahhoz, hogy a motorsport tömegsporttá váljon. Annak fényében megmosolyogtató (vagy különösen elszomorító), hogy éppen ekkor kezdték államosítani a hazai gyárakat és kereskedéseket. Ráadásul a „tömegsportosítás” mögött magasztosabb cél lebegett, mint holmi száguldozás.
Münnich Ferenc kijelentette, hogy a Magyar Szabadságharcosok Szövetsége fő feladatának azoknak a sportágaknak a művelését és fejlesztését tekinti, „amelyek nemcsak a testet edzik, hanem alkalmassá teszik a sportolókat a népi demokrácia megvédésére is”. A motorozás mellett a síelést, a lövészetet, a műrepülést és a turisztikát (!) tekintették még efféle sportoknak.
Az október 10-i versenyt valóban hatalmas érdeklődés mellett rendezték meg. Az eseményre 35 ezren váltottak jegyet. A 100 és 125 köbcentis, illetve az oldalkocsis motorok versenyében magyar siker született (az első kettőben nem volt külföldi induló) – a 100-asoknál Németh (Postás SE), a 125-ösöknél Szabó (MOGÜRT), az oldalkocsisok között pedig ifj. Gaál (MSZSZ) győzött.
Ám a nap hőse mégis az angol Anderson lett, aki a 250 és az 500 köbcentis motorok versenyét is megnyerte, a 350-esek között pedig az osztrák Runtsch után pedig a második helyet szerezte meg.
A nagyobb kategóriákban a magyarok közül a legnagyobb bravúrt a Vasas versenyzője, Lukavecz hajtotta végre, aki egy 350 köbcentis motorral szerzett ezüstöt az 500-asok között. A legpechesebb a Bernhardt-házaspár volt, akiknek motorhiba miatt fel kellett adniuk a versenyt, a legszerencsésebb pedig Bertalan István, a Szikra Nyomda segédmunkása volt, ő nyerte ugyanis a 100 köbcentis Csepel motorkerékpárt, amit a nézők között sorsoltak ki.
(Kiemelt kép illusztráció: Kós Károly sétány, a Vasas SC nemzetközi gyorsasági motorversenyének rajtja, 1949-ben. Fotó: Fortepan/Kovács Márton Ernő)