A drasztikusan funkciót váltott Gresham palotától a miskolci lakótelepeken át a bizonytalan jövő felé: megnéztük a különleges módszerrel készült magyar poszt-apokaliptikus sci-fit. Ez a természet tréfája, vagy bosszú? És mi történt a fákkal?
2123-ban a világ, és benne Budapest nem lesz egy jó hely, ha így folytatjuk… De ezt már eddig is sejtettük, nemrég egy (új ablakban nyílik meg)filmes toplistában össze is gyűjtöttük, hogy hogyan látják különböző filmesek szeretett fővárosunkat a jövőben.
A Műanyag égbolt akkor a legélvezhetőbb, ha úgy ülünk be rá, hogy a lehető legkevesebbet tudjuk róla. Szerencsére még a trailernél is figyeltek rá, hogy ne zúdítsák szpojlerek tömkelegét ránk, úgyhogy mi is ehhez igyekszünk tartani magunkat.
A főcím megjelenésekor annyit tudunk csupán, hogy a világ, amibe csöppenünk egy állatok és növények nélküli jövő, ahol az emberiség túlélésének kegyetlen ára van (ez szépen adagolva, eleinte sejtetve, majd a maga brutalitásában hamar ki is derül).
Ebben a világban egy férfi tesz meg mindent, hogy (a saját elképzelése szerint) megmentse a feleségét.
Mitől lesz jó egy film? Jó nézni, leköt, élvezzük, ad valami pluszt. És a kedvencünk – utána lehet róla jó sokat beszélgetni. A Műanyag égbolt mindezt tudja.
A Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta írta-rendezte-animálta film különleges, úgynevezett rotoszkóp technikával készült. Azaz a jeleneteket leforgatták élőszereplős változatban, aztán ezeket animálták meg és egészítették ki. Ezért van az, hogy a szereplők arcvonásai – Keresztes Tamás, Szamosi Zsófia, Schell Judit, Znamenák István, Hegedűs D. Géza, Nagy Zsolt – mind-mind jól felismerhetők, ahogy a pesti és a miskolci helyszínek is.
Ez a fajta látvány nagyon jót tett a filmnek, mert ha marad élőszereplős változat, valószínűleg sokat veszített volna a hatásából, hiszen ilyen grandiózus díszletekhez és CGI megoldásokhoz elképzelhetetlen költségvetésre lett volna szükség.
A film első felében teljesen elvesztünk a 2123-as Budapest részleteiben – a vonatok nélküli Nyugati pályaudvar, a Vörösmarty tér és az Oktogon futurisztikus fényreklámjai, a lepukkant ipartelepre szorult bulihely és a háztetőkre vontatott dunai hajók, meg persze a kiszáradt Dunán átívelő üvegbúra alatti Lánchíd. Megannyi ismerős részlet, és valószínűleg a Miskolciak is épp így érezhetnek a saját városukat látva a film második részében.
A Műanyag égbolt nem a torkunkon erőszakosan lenyomott klímakatasztrófa-film, sokkal inkább egy (több) megkapó szerelmi történet összefonódása, amiben szó van veszteségről, egyéni felelősségről és az emberi hübriszről is.
De közben meg igenis feltesz kényelmetlen kérdéseket, hogy a kultúránk és az emberi faj megmentése tényleg mindenek felett áll? Mennyire ismerjük a másikat a kapcsolatban, feleséget, gyereket, tiszteletben tudjuk tartani a döntésüket, vagy önző módon csak a magunk érdekei szerint akarjuk megmenteni őket és a világunkat? Egészen kényelmetlen kérdéseket feszeget a film de teszi mindezt olyan lírai képi világgal, hogy nem elborzaszt, hanem felkavar, de a jó értelemben, és még sokáig eszünkbe fog jutni egy-egy képsora vagy gondolata.