A drasztikusan funkciót váltott Gresham palotától a miskolci lakótelepeken át a bizonytalan jövő felé: megnéztük a különleges módszerrel készült magyar poszt-apokaliptikus sci-fit. Ez a természet tréfája, vagy bosszú? És mi történt a fákkal?
2123-ban a világ, és benne Budapest nem lesz egy jó hely, ha így folytatjuk… De ezt már eddig is sejtettük, nemrég egy filmes toplistában össze is gyűjtöttük, hogy hogyan látják különböző filmesek szeretett fővárosunkat a jövőben.
A Műanyag égbolt akkor a legélvezhetőbb, ha úgy ülünk be rá, hogy a lehető legkevesebbet tudjuk róla. Szerencsére még a trailernél is figyeltek rá, hogy ne zúdítsák szpojlerek tömkelegét ránk, úgyhogy mi is ehhez igyekszünk tartani magunkat.
A főcím megjelenésekor annyit tudunk csupán, hogy a világ, amibe csöppenünk egy állatok és növények nélküli jövő, ahol az emberiség túlélésének kegyetlen ára van (ez szépen adagolva, eleinte sejtetve, majd a maga brutalitásában hamar ki is derül).
Ebben a világban egy férfi tesz meg mindent, hogy (a saját elképzelése szerint) megmentse a feleségét.
Mitől lesz jó egy film? Jó nézni, leköt, élvezzük, ad valami pluszt. És a kedvencünk – utána lehet róla jó sokat beszélgetni. A Műanyag égbolt mindezt tudja.
A Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta írta-rendezte-animálta film különleges, úgynevezett rotoszkóp technikával készült. Azaz a jeleneteket leforgatták élőszereplős változatban, aztán ezeket animálták meg és egészítették ki. Ezért van az, hogy a szereplők arcvonásai – Keresztes Tamás, Szamosi Zsófia, Schell Judit, Znamenák István, Hegedűs D. Géza, Nagy Zsolt – mind-mind jól felismerhetők, ahogy a pesti és a miskolci helyszínek is.
Ez a fajta látvány nagyon jót tett a filmnek, mert ha marad élőszereplős változat, valószínűleg sokat veszített volna a hatásából, hiszen ilyen grandiózus díszletekhez és CGI megoldásokhoz elképzelhetetlen költségvetésre lett volna szükség.
A film első felében teljesen elvesztünk a 2123-as Budapest részleteiben – a vonatok nélküli Nyugati pályaudvar, a Vörösmarty tér és az Oktogon futurisztikus fényreklámjai, a lepukkant ipartelepre szorult bulihely és a háztetőkre vontatott dunai hajók, meg persze a kiszáradt Dunán átívelő üvegbúra alatti Lánchíd. Megannyi ismerős részlet, és valószínűleg a Miskolciak is épp így érezhetnek a saját városukat látva a film második részében.
A Műanyag égbolt nem a torkunkon erőszakosan lenyomott klímakatasztrófa-film, sokkal inkább egy (több) megkapó szerelmi történet összefonódása, amiben szó van veszteségről, egyéni felelősségről és az emberi hübriszről is.
De közben meg igenis feltesz kényelmetlen kérdéseket, hogy a kultúránk és az emberi faj megmentése tényleg mindenek felett áll? Mennyire ismerjük a másikat a kapcsolatban, feleséget, gyereket, tiszteletben tudjuk tartani a döntésüket, vagy önző módon csak a magunk érdekei szerint akarjuk megmenteni őket és a világunkat? Egészen kényelmetlen kérdéseket feszeget a film de teszi mindezt olyan lírai képi világgal, hogy nem elborzaszt, hanem felkavar, de a jó értelemben, és még sokáig eszünkbe fog jutni egy-egy képsora vagy gondolata.