Kétszáz éve úgy gondoltak a nőkre, hogy kisebb agyuk miatt felesleges őket tanítani. Leánynevelés kizárólag a nemesi családokban folyt, ott is csak azért, hogy a lányokat felkészítsék a háztartás vezetésére és a gyereknevelésre. Sokan voltak, akik nem törődtek ebbe bele.
Hasonló hangulatban élhettek férfiak és nők egymás mellett a XIX. században, volt mihez igazodni, hiszen a nők társadalmi mozgástere tűpontosan ki volt jelölve. A nő használata avagy intézményesített szexizmus és tárgyiasítás a gyakorlatban - ez lehetett volna a címe egy képzeletbeli reformkori kézikönyvnek, ami csak fiúknak szól és amiből meg lehetett volna tanulni navigálni a ma már extrém pofátlannak tűnő, férfiak által dominált XIX. századi Magyarországon. Ez kézikönyv nélkül is sikerült a legtöbbeknek.
Ez volt az általános vélekedés a nőkről a XIX. században
Madách Imre, 1864-ben például ezt írta A nőről, különösen esztétikai szempontból című művében.
“A nő korán fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut; könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgáltatja, soha a művészetet és a tudományt lényegesen előre nem vitte.”
A nők testmozgásának fontosságát kizárólag a férfiakhoz fűződő viszonyuk illetve esztétikumuk tükrében értelmezték.
A női testet így vagy úgy, de széppé, kívánatossá, férfiaknak tetszővé kellett tenni. Többen is próbálták segítő szándékukat kifejezni, persze mind a maguk módján. Elszigetelt esetek voltak ezek, de mai fejjel is könnyű belátni, hogy miért kellett elbukniuk.
Fáy András, korabeli író, politikus, a magyar reformkor irodalmi és társadalmi mozgalmainak egyik legtevékenyebb alakja a felnőtt nők edzettségét és egészségét annyira fontosnak tartotta, hogy a betegeskedő, gyönge hajadonokat még a házasságtól is eltiltotta volna. Intelmeit főleg házasulandó férfiakhoz intézte: “A betegen sinlő nő alig lehet vidám, elégedett, segítő feleség, a sinlő anya pedig csak sinlést hagyhat magzatának örökségül.”
A Honderü, egy magyar szépirodalmi, művészeti és divatlap 1843-ban így próbálta a nőket testmozgásra sarkallni: “Ne kocsizzanak annyit, hölgyeim! Sétáljanak, amazonkodjanak inkább künn a szabadban, hol a tiszta lég, a mozgás nagyságtok szép arcait viruló színnel ülteti be, tagjaikat erősbíti!”
A Nőnevelő tornászat című könyv szerzője 1882-ben szintén azon töpreng, hogy: “miként lehetne okossággal s példával a városi nőknek természetes hajlamait az általános tétlenség iránt megakadályozni.” Különös tekintettel a leánynevelő intézetekben: “hol többnyire úgy élnek, mintha testük mozgatlanságával a szellem összes képességét az egészségnek árán akarnák megvenni.”
A Herkules testgyakorlati közlöny (1884) ennél is pontosabban körülírja, hogy a női testmozgás alfája és ómegája a női termékenység kell, hogy legyen: “a gyakorlatoknak a női nemnél megkívántató különfélesége a női test ama jelenségére vonatkozik, hogy az esetben az ét- s a tejszervek nagyobb fejlődése jön létre.”
Pedig oktatásra is szükség lett volna
Országos viszonylatban a 6-12 éves fiúknak és lányoknak csak a 39 százaléka járt iskolába, a lány tanulók száma még Pesten is messze elmaradt a fiúkétól. A kisebb települések kétharmadában nem volt semmiféle oktatási intézmény. Kossuth egyik képviselőtársához írott levelében azon kesereg, hogy “100-ból 85 menyasszony a nevét sem tudja leírni”.
Intézményesített oktatásról azonban országos szinten sem lehetett beszélni, leánynevelés kizárólag a nemesi családokban folyt, ott is csak azért, hogy a lányokat felkészítsék a háztartás vezetésére és a gyereknevelésre. Amiről egyik szakkönyv sem ír az az, hogy fiatal lányként, nőként mennyire lehetett könnyű megtörni a társadalmi nyomás súlya alatt, amikor csak egy mindenki által elfogadott, nagyon jól körülhatárolható skatulyában lehetséges létezni. Egy egyszerűbb házba született lány sokáig nem is álmodozhatott arról, hogy tanulással kitörhet a mezőgazdasági és a házimunkák gyűrűjéből, de a legtöbb nemesi családban cseperedő lány sem kapott akkora szabadságot, hogy belegondolhatott volna: pár év tanulás után többről is szólhat az élet, mint a rangbéli férj kiválasztásáról és férfiúi igényeinek kielégítéséről.
A női emancipációval kapcsolatos kezdeti próbálkozások csúfos kudarcot vallottak…
Pedig a segítő szándék a legtöbb alkalommal egyértelműen látszik, ahogy az is, hogy egy masszív építményt - mint amilyen ez az ezer éves hagyományokból építkező társadalmi rendszer is volt - csupán szándékkal nehéz lesz lebontani. Íme pár példa.
A I. Ratio Educationis (1777) és II. Ratio Educationis (1806) nem segítettek sokat az egyenlőtlen helyzeten, hiszen míg előbbi csak ajánlásokat fogalmazott meg és az oktatás nyelvének a németet jelölte meg, utóbbi is csak kicsit volt megengedőbb: lehetővé tette, hogy lányok magyarul is tanulmányozhassák a bibliát. Az alsóbb osztályból származóknak pedig házkörüli munkákat taníthattak.
A korábban már említett Fáy András 1841-es tanulmányában ugyan elismeri, hogy a nőknek ugyanolyan jogaik vannak, mint a férfiaknak, és tanítónőképző intézet közköltségen való felállítását szorgalmazza. Be akarta bizonyítani, hogy egy egyszerű családból származó lány is valódi nővé fejleszthető, ezért egy hatéves kislányt fogadott gyámsága alá, aki meg is tanult németül és magyarul, és szépirodalommal foglalkozhatott. A gyermekvédő-nőnevelő képet kissé csorbítja, hogy az örökbefogadott lányt 15 éves korára már lányanyává tette.
Eötvös József 1868-as népiskolai törvényben írta elő az állami elemi iskolákban a testgyakorlatot mindkét nem számára. Ugyanebben a törvényben elvileg megfogalmazódott a fiúk és lányok számára azonos művelődési anyag igénye is, de a gyakorlatban a lányok egy évvel kevesebbet járhattak az ilyen iskolákba, és míg a fiúk könyvvitelt és gazdaságtant tanulhattak, addig a lányoknak át kellett ülniük női kézimunka órára.
Az országban elszórva voltak kísérletek arra, hogy lányokat - fiúktól külön csoportban - oktassanak, de ezek nem mutattak túl a háztartástan, főzés, kézimunka, egészségtan, illemtan, esetleg a baromfitenyésztés birodalmán.
A XIX. század első felének legismertebb nőnevelője, az első magyarországi óvoda alapítója, Brunszvik Teréz grófnő szerint a női nem az emberiség fontosabb fele. Növendékeit katolikus szellemben jó családanyákká igyekezett nevelni, hiszen a “lelkileg megnemesbedett nő, mint családanya, új, jobb nemzedéket segít létrehozni”. Mégis, többek szerint a grófnő azért nem tudott hiteles tanár lenni, mert a legtöbb magyar főrendű nőhöz hasonlóan “ő sem bírta a magyar nyelvet”.
Aztán hirtelen történt valami…
A magyar nyelven való oktatás kardinális kérdés volt az 1848-as szabadságharc után, úgyhogy óriási előrelépésnek számított az első valóban magyar nyelvű leánynevelő intézet megszervezése. Teleki Blanka indította, vezető tanárnak Vasvári Pált, nevelőnek Loevey Klárát sikerült megszereznie. A minőségi oktatáson nem akart spórolni, az első évben mégis mindössze egy diák, Deák Ferenc keresztlánya jelentkezett, utána tíz hónapig senki. Aztán viszont olyan népszerű lett iskolája, hogy jelentkezőket kellett visszautasítania.
A magyar nőnevelés másik élharcosa Benicky Hermin volt (vajon miért Veres Pálné néven ismerjük és nem a saját nevén?), aki 1868-ban létrehozta az Országos Nőképző Egyesületet (az épület a régi Zöldfa, mai Veres Pálné utcában áll) és 9000 nő aláírásával kérvényt nyújtott be az országgyűléshez, amiben egy országos női főtanoda fölállítását kéri. Egyesületi székfoglalójában Madách - korábban citált - gondolatait támadta.
A következő évtizedekben megerősödnek a magyarországi nőmozgalmak, elindul a Nők Lapja (1871), ami akkor még a nők munkaképesítésének közlönye volt. A lap napirenden tartotta az iskoláztatás és a női szavazati jog kérdését. Törekvéseiknek köszönhetően nyíltak meg a nők előtt az egyetem bölcsészettudományi és orvostudományi karai is. Elindult az első leánygimnázium és számos nőket támogató vagy egyenesen feminista szövetség illetve egyesület.
Felhasznált irodalom:
Hadas Miklós: A modern férfi születése, Helikon kiadó, 2003
Címlapkép: Fortepan/Gara Andor/Sturm Dániel