Új sorozatunkban a kedvenc budapesti – vagy a várost számtalan módon megörökítő – fotósaink fortepanos képeit böngésszük végig. Elsőként Makovecz Benjamin félszáznál is több műve nyűgözött le minket.
Nagyon nehéz valami olyanról írni, ami ennyire tetszik, amire kicsit irigykedünk is, hogy nem mi teremtettük (most mindegy is, hogy nem is éltünk akkor), de közben meg hálásak is vagyunk, hogy valaki létrehozta. Makovecz Benjamin az 1970-es és 80-as években Budapesten készült, és a Fortepannak adományozott fotói ilyenek.
Mikor és hogyan készültek a képek?
Az a Budapest amiről az én képeim szólnak, már eltűnt. A nyolcvanas évek első felében készítettem őket, amikor a Képzőművészeti Egyetemre jártam, és egyik kitűnő barátommal, egy festőművésszel jártuk Budapestet éjjel-nappal. Akkor még minden házba be lehetett menni, nem voltak zárva a kapuk. A képeim nem emberekről szólnak, hanem az épületekről illetve arról az enyészetről, ami az akkori Budapestet jellemezte. Igyekeztem a csendet, a fényeket és az épületeket fényképezni - írja a kiállítás apropóján Makovecz Benjamin.
Ez a mára nagyrészt valóban letűnt Budapest mégis ismeretlenül is ismerős, mert szegleteiben, részleteiben, hangulatában, az emlékeinkben még ott van egy-egy képen - a lépcsőfordulókban, málló homlokzati díszekben, ecetfás belsőudvarokban - ráismerünk a mai városra. Ez a múltbeli Budapest nem egy vidám hely, mégis lenyűgöző, mert bármennyire is nem illik azt mondani, hogy éppen az enyészet tetszik benne és a nagyon is emberi elmúlás, mégis ez az, ami megfog minket a képekben.
A fekete-fehér, szépítés és szépelgés nélküli, mégis végtelenül költői pillanatfelvételek megőrzik azt a várost, ami például Ráday Mihályt is munkára sarkallta. Nincs mit szépíteni, a fotók rémisztő képet festenek a 80-as évek budapesti történelmi örökségéről, de közben meg felbukkannak a szerethető emberi motívumok - a kedvencünk a lépcsőházi fiúszobor mögé rajzolt figura az elmaradhatatlan EDDA felirattal.
De itt van a képeken a csak pár éve felújított, szétrohadó Zugligeti végállomás, a sokáig málló homlokzatú Hungária fürdő, a belvárosi bérházak, téglakarcok és falfeliratok is.
Hogyan lett most kiállítás ezekből a fotókból?
A fotók sorsa is érdekes és a történet, hogy hogyan is lett ezekből a közel 40 évvel ezelőtti képekből most kiállítás, erről így mesél Makovecz:
Ezeket a papírképeket egyszer kölcsönkérték tőlem, es sosem kerültek vissza hozzám, bár a negatívjukat a mai napig megőriztem. Nemrég felkeresett Vincent Baumgartner a Mesélő Város Egyesület tagja, hogy a Bakancsos bolhapiacon megtalálta az elveszettnek hitt fényképek kis részét, amelyek hátoldalán ott volt a pecsétem rajta nevemmel, így tudta, hogy kit kell keresni. Nagyon tetszettek neki a képeim, így megkapott meg legalább ezret ugyanebből az időszakból.
A kiállítás érdekessége, hogy a kiválogatott képeken beazonosították - néha hosszas kutatómunka után - a helyszíneket, és fel is keresték őket. A friss fotó pedig a felkutatott épület vagy helyszín történetével ott van Makovecz 80-as évekbeli alkotásai alatt. A kiállítás létrehozásában Makovecz Benjamin ugyan nem működött közre, de a megnyitón ott volt, és az ötletet támogatta. Az ötletgazda a már említett Mesélő Város Egyesület volt, akiknek elsődleges célja a városi élet múltbeli jeleinek (régi feliratok, régi graffitik, utcanevek, zománctáblák, stb.) illetve épített örökségének dokumentálása, megőrzése és megismertetése.