A színpad, ahol már több, mint ezerszer játszották a Padlást és még mindig teltházzal fut a Pál utcai fiúk, ahol fellépett Latinovits Zoltán és Gobbi Hilda és amire estéről estére ezernyi néző figyelme szegeződik… De vajon mi történik a színfalak mögött?
Pár hete csatlakozhattunk a Nagykörúti pályázat azon szerencsés nyerteseihez, akik a Vígszínházat járhatták be, tényleg a pincétől a padlásig, sok-sok izgalmas titkot megtudva arról, hogyan is működik egy ilyen intézmény, mi minden zajlik a színfalak mögött, rejtve a nézők elől. Hogy a kontraszt még erősebb legyen, a pályázókkal korábban jártunk a Nagykörút alatti szennyvízcsatornában is.
A Nagykörút újratervezésének részeként meghirdetett pályázat nyertes munkái között a körút egészét átalakító nagyléptékű beavatkozás és egy-egy területre, problémára fókuszáló javaslat is van, sőt, különdíjat kapott egy bálna. A pályázatról részleteket itt olvashatsz.
Ami a rivaldafényben történik, az a színház életének csak töredéke. A színészek, rendezők, próbák, jelmezek, díszletek mellett a sok-sok technikus, műszaki ember és hatalmas szervezés is szükséges ahhoz, hogy megvalósulhasson a színpadon az a pár órányi varázslat, amit a nézők látnak.
Az elegáns, Fellner és Helmer iroda tervei alapján épült színház 1896. május 1-én nyitott meg, az akkor még igencsak hevenyészett, éppen épülőfélben lévő Lipótváros és Újlipótváros határán. A tervezőiroda nevéhez Európa szerte majd félszáz színházépület kötődik, és bár mindnek vannak izgalmas egyéni vonásai, nagyrészt hasonló típusú, a kor technikai és társadalmi igényeinek megfelelő alkotásokkal találkozunk. 
Az exkluzív bejárást lentről kezdtük, a földszinti büféből kívülálló számára zegzugos járatokon jutottunk el a forgószínpad alá. Innen jól látszik nem csak az egészet mozgató szerkezet, de a csapóajtók rendszere is, és az is, hova és hogyan is érkezik az a színész, akit a darabban a „föld nyel el”.
Mint annyi más helyen is a színpad mögötti terekben, itt is TV-n lehet, pontosabban kell nézni az előadást, hiszen hiába van minden mozdulat begyakorolva, fontos, hogy a backendben dolgozók is pontosan lássák, mi történik épp a színpadon, nehogy rosszkor nyíljon ki például egy csapóajtó.
Innen az úgynevezett hátsó színpadra mentünk át, ez már a tényleges játéktér mögötti, a színpadról leválasztott terület. Nagyobb díszleteket lehet itt tárolni, de innen nyílik az a kapu is az utcára, ahol ki és be lehet mozgatni a nagyobb kellékeket. 
A színházi életnek nagyon szigorú, percre pontosan kiszámított rendje van, hiszen az élet nem csak este kezdődik, amikor a nézők elkezdenek szivárogni az előadásra. Reggel 10-től 2-ig tartanak a próbák, általában jelképes díszleteket között, de ezeket is aztán le kell bontani, felépíteni az esti előadásét 5-ig, beállítani a fényeket, hangosítást, szükséges eszközöket, hogy mire a függöny felgördül, minden tökéletes rendben legyen. 
Fotó: Bartha Dorka
Nagyon izgalmas volt, amikor meséltek nekünk azokról a néző számára láthatatlan szerepkörökről is, mint az ügyelő, aki az egész előadást koordinálja. Az ő hangja az öltözőtől a színészi mosdókon át mindenhol szól, ő mondja, mi következik, kinek mi a dolga éppen. De láthattuk a súgó helyét is, aki a hiedelmekkel ellentétben már a színpad alatti lyukban ül az előadások alatt.
A színpadon megállni az ezer fős nézőtér előtt – hiába volt az teljesen üres és csak a kariatidák aranyozott ragyogása, a vörös bársonyszékek és üres páholyok néztek ránk – nagyon rémisztő érzés volt. Elképzelni, ahogy ez tele van, és minden szempár ránk szegeződik. 
Végül felmásztunk a hatalmas zsinórpadlás legalsó szintjére, ahol még egy rejtélyes és szövevényes világ tárult fel. A szűk járatok a szédítő magasban, a keskeny pallók nem tériszonyos embereknek való munkahely, az biztos.
Fotó: Kovács Tamás
Biztos, hogy legközelebb, ha színházi előadást látunk, már más szemmel fogjuk nézni mindazt, ami a színpadon zajlik, tudva mennyit embernek a munkája és mennyi „láthatatlan” szervezés van benne.
