Három budapesti patak – Aranyhegyi, Rákos, Szilas – völgyét járjuk be kerékpáron és mutatunk be budapesti, patakparti nevezetességeket. Cikksorozatunk harmadik, befejező részében elértük a Szilas-patakot és a Naplás-tavi naplementében döntöttünk úgy, hogy eddig és netovább.
Vereckei András írása.
A Szilas-patak cinkotai völgye messze földön híres arról, hogy látványában, minőségében kiváló kerékpáros útvonal. „Így igaz” – állapítottuk, amikor később a Zúgó-patak kerékpáros pihenőhelyen néztünk szét. Mi, még egy patak? Igen, de ne rohanjunk, vagyis tekerjünk még ennyire előre! A Kertvárosi-kilátót már rég nem látjuk, előttünk, a hosszú Hermina út végén felsejlik a Szilas-patak völgyének zöldje. Megszomjaztunk. Hogy errefelé szerethetik a kerékpárosokat, jól bizonyítja az a manapság sokfelé már ritkaságnak számító közkút, ami előtt még kis, bringatámaszos kerékpáros pihenőt is találunk.
Bár a pihenőre épp ráborul a mellé szorosan beparkolt, pótos IFA méretű fekete SUV árnyéka, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Könnyű gurulás után érkezünk a Hermina út-Szilaspatak utca találkozásához, azaz „A Kerékpárút”-hoz és csak ámulunk azon, amit ez a táj a 2014-ben megvalósult Tér_Köz Pályázat projektjének köszönhet. A pályázatot még 2013-ban írta ki a Fővárosi Önkormányzat, hogy az úgyhagyott közterületek, a hozzájuk kapcsolódó ingatlanok ráncait a helyi közösségek bevonásával varrja fel.
Le a kalappal, ez ránézésre tényleg rendes munka volt. A Hermina út becsatlakozásánál egy KRESZ-parkkal, kerékpáros ügyességi pályával, workout parkkal – aka erdei tornapálya – és pingpong asztalokkal találkozunk. Az energiapótlásról pedig egy burgeres gondoskodik. De egyelőre még nincs szükségünk ilyesmire; nekivágunk az előttünk álló kilométereknek.
Vidéki idill a nagyvárosban
Gyönyörű zöld környezetben suhanunk első osztályú kerékpárúton. Balra a Gödöllői-dombságból fakadó Szilas-patak folyik természetes medrében, fák között, madárdallal. Az út széles, de rendesen tele is van; roller, görkori, bicaj, gördeszka, babakocsi, lábbusz.
A színes és élénk forgalom ellenére mindenkinek jut hely, de azért fel-feltűnik a nem siető közösségben itt is az a talpig lycrába burkolt karbongépes országutista, aki szerint rendbenlévő 40-es átlagnál lekiabálni másokat az útról. „Hova ilyen sietősen sporttárs?” – igyekszünk magunk is helyretenni a verbális dudálást. De ennél nagyobb bajunk nincs. Sőt, amikor a Veres Péter utat elhagyva kinyílik előttünk a táj és az erdős, ligetes patakpartból szántóföldes széles tér nyílik, úgy érezzük a koraőszi késő délutánban, hogy már ezért megérte élni. Hamisítatlan zöld és idilli vidék a nagyvárosban.
Petőfi bácsikája meg az icce
És akkor most jöjjön a Zúgó-patak! A Szilas-patakba Cinkota lankáiról torkolló csermely utolsó néhány száz méterén remek pihenőpark kialakításával rehabilitálták a nemrég még szintén elhanyagolt medret. Vajon Petőfi Sándor, ha ma élne, járna-e erre egy hipszter egysebis bringával, fején méretes fülesen slam poetryt hallgatva, hogy ihletet nyerjen hatalomkritikus verseihez? És vajon üldögélt-e itt? Utóbbi akár még elő is fordulhatott, mivel a lánglelkű költő többször is meglátogatta a mai Georgina utcában lakó nagybátyját, Hrúz Ádámot. Akár Petőfi, akár más, itt megállva Cinkota nagyon szép látvány.
A XI. századi település csak 1950-ben lett Budapest része, de a szomszédos Mátyásföldtől elválasztó szántók, ligetek, legelők és a patak miatt a mai napig olyan, mintha önálló település lenne. Cinkotát legtöbben talán a Mátyás király féle meséből ismerjük. Az a bizonyos kántor, aki együgyű apátja helyett járult a király elé, hogy a település egyházi rangját emeljék, remekül megválaszolta Mátyás fogós kérdéseit, de a király előterjesztése ellenére sem akart főapát lenni, csupán a régi magyar űrmérték jelentős növeléséért lobbizott. Így lett a cinkotai icce nagyobb a szokásos 7-8 decinél.
Uborkaüzem, ferde torony, napnyugta
Tovább! Újabb néhány kilométer vár ránk a kitűnő minőségű kerékpárúton Budapest legnagyobb kiterjedésű állóvizéig, a Naplás-tóig. A mesebeli derék kántor idejében a tónak még híre, hamva sem volt. A Szilas-patak felduzzasztásából árvízvédelmi céllal hozták létre 1978-ban. A tó környezetét, a szintén mesterséges Tisza-tóhoz hasonlóan fokozatosan birtokba vette az élővilág és mára természetvédelmi területté vált. Ebben a folyamatban elengedhetetlen lépés volt, hogy a Szilas Mente Mgtsz uborkaüzeme és a Hazai Fésűsfonó kistarcsai gyára lekösse a szennyvízkifolyóit a Szilas-patakról.
Kicsit megpihenünk a tóparti kerékpárút mellett fából kialakított változatos formájú pihenő alkalmatosságokon, elnézegetjük egy darabig a horgászokat, majd felkaptatunk a „cinkotai ferde torony”-hoz. Nem, ez nem süllyedt meg, nagyon is a helyén áll. Ferdesége csupán optikai csalódás az egymáshoz képest 180 fokban elforgatott, az alapot és tetőt alkotó két háromszög miatt. 22 méter magas teraszán simogató nyugati szél fújja az arcunkat. A Naplás-tó fölött még elszáll egy-egy vízi madár.
„Hol kel fel a nap?” – hangzott Mátyás mesebeli, 3. kérdése. „Néked Budán, nékem Cinkotán” – felelte a kántor. A mi Napunk aznap Cinkotán nyugodott le. Gondoltuk, meginnánk a túra után, ha nem is egy nagyiccényit és nem is bort, de valamit mindenképp a Naplás-tó büféjénél. „Zárunk” – közölte fáradtan a büfé alkalmazottja és folytatta a pakolást. Sebaj. Majd legközelebb; visszatérünk.