21:30 A csalódott tüntetők egy része most a Kossuth térről és a város több pontjáról is a Dózsa György útra vonul, hogy ledöntsék a zsarnokság monumentális jelképét, a Sztálin-szobrot – olvashatjuk az 1956. október 23-i eseményeket felidéző kiadványokban, hozzátéve , hogy a szobor pontosan 21:37 órakor került a földre. Noha a szobordöntésről készült képek azt sugallják, hogy az összesereglett tömeg puszta kézzel végzett zsarnokkal, egyúttal a zsarnokság szimbólumával.
Ez azonban a szobor méreteit és elhelyezését is figyelembe véve ez teljes képtelenségnek tűnik.
Ezért ha eltekintünk az olyan idealista megnyilvánulásoktól, melyek szerint „Ennél nagyobb csodák is történtek ’56-ban”, hiteles forrásnak azokat tekinthetjük, akik arról számolnak be, hogy a Sztálin-szobor ledöntésének előkészületei jóval korábban megkezdődtek – többé-kevésbé függetlenül a diáktüntetéstől.
A akció alapja az lehetett, hogy 1956. október 22-én, a Műegyetemen megfogalmazott 14 pontos követelésben ez állt:
Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és a politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848-49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.
De – ahogy azt Tóth Benedek A Sztálin-szobor ledöntése című 1995-ös tanulmányában olvashatjuk – a Sztálin-szobor eltávolításának ötlete azonban nem az október 22-i egyetem gyűlésén fogalmazódott meg. „Már az SZKP 1956. február 14-25. között megtartott XX. kongresszusán az első titkári tisztséget Sztálintól öröklő Hruscsov élesen bírálta a személyi kultuszt. Ettől kezdve a magyar pártvezetés számára is terhessé vált a magyarországi személyi kultusz megtestesítője, a Sztálin-szobor. Kopácsi Sándor visszaemlékezése szerint a Fővárosi Tanács határozatot is hozott az eltávolításról, azonban a végrehajtáshoz a Szovjetunió jóváhagyása nélkül egyelőre nem mertek hozzákezdeni” – jegyzi meg a szerző, hozzátéve, hogy az október 22-i gyűlés jelentősége „inkább abban rejlett, hogy a többi ponttal együtt először merték nyíltan kimondani ezeket a régóta élő követeléseket”, de arra valószínűleg még nem is mertek gondolni, hogy ezt sajátkezűleg oldanák meg.
A nagyon elszántak/elkeseredettek viszont mertek : .egalábbis ez derül ki a később Kanadában angol nyelven írt műveivel sikereket arató Vizinczey István (Stephen Vizinczey) visszaemlékezéséből, amely 1986-ban, a még szamizdatban megjelenő Beszélőben jelent meg – az interjút Kőszeg Ferenc készítette. Ebből idézünk:
Nemcsak szemtanúja, de tevékeny részese is voltál a Sztálin-szobor ledöntésének. Hogy kerültél a Sztálin térre?
Október 22-én este egy gyűlésen voltam…
Valószínűleg az egyetemisták gyűlésén, a Műegyetemen.
Valószínűleg igen, bár úgy emlékszem, aznap este a Petőfi Körnek is volt egy összejövetele. Harminc év után sok minden egybefolyik, ami azokban a napokban történt. De mégiscsak az egyetemistagyűlés lehetett, mert rengetegen voltak, több ezren. Szóval odajön hozzám – de már jó későn volt, éjfél után – egy ismerősöm a filmgyárból, hogy: „Holnap ledöntjük a Sztálin-szobrot. Akarsz-e jönni?” Gondolkodás nélkül rávágtam: „Persze hogy akarok.” Aztán kérdeztem csak meg, mégis hogy képzelitek, hogy ledöntjük. Mivel? Erre elmagyarázta, ismer valakit a traktorgyárból, talán az igazgatót, attól kapunk traktort, és lehúzzuk a szobrot. Legyek másnap délelőtt, már nem tudom pontosan, hány órakor a Margit híd budai hídfőjénél. Nekem nagyon tetszett az egész, mert gyűlöletes dolognak tartottam, hogy az a szobor még mindig áll.
(....)
A traktorok ott voltak, ahol megbeszéltétek?
Igen. Ott állt három traktor egészen közel a Margit híd budai hídfőjéhez, ahogy megbeszéltük. Ott voltak a traktorvezetők is meg néhány diák különböző egyetemekről. Nem ismertem őket, csak az egy filmest, aki hívott.
A traktorgyári főnök tudta, miről van szó, mire kellenek a traktorok? Miféle ember volt? Hiszen valószínűleg ő vállalta a legnagyobb kockázatot?
Nem sokat tudok róla, neveket nem illett kérdezni, gondolom, ez ma is így van. A filmes azt mondta róla, hogy régi kommunista, akit Rákosiék lecsuktak, és évekig börtönben volt.
Drótkötelet is meg mindent adott?
Igen.
És a traktoristák is tudták, mire készültök?
Tudták.
És egyetértettek vele?
Tudták és egyetértettek. De persze mindannyian nagyon féltünk. Féltünk egészen késő délutánig.
Hány óra lehetett, amikor a traktorokhoz értél?
Nem tudom pontosan, délelőtt volt, talán már dél.
Nem tudtátok, hogy Piros László belügyminiszter 11-kor betiltotta a két órára tervezett szolidaritási tüntetést?
Nem, 11-kor, amikor a rádió bemondta a tilalmat, már mindannyian úton voltunk, nem hallottuk a rádiót.
(...) A rendőröknek valószínűleg eszébe sem jutott, hogy három traktor nem rendeltetésszerűen csörömpöl végig a pesti utcákon. Egy darabig egy autó jött a nyomunkban, persze azt gondoltuk, hogy ávós kocsi, bennünket követ, mert tudják, mire készülünk. (...) Aztán megérkeztünk a Sztálin tér közelébe, leálltunk az egyik mellékutcában, és kimentünk a térre körülnézni. A tér teljesen üres volt, néhány járókelőt láttunk, távolabb egy rendőr posztolt. Visszamentünk a traktorokhoz, és tanakodni kezdtünk. Ha most a traktorokkal kimegyünk a térre, és elkezdünk felmászni a szoborra, az a rendőr csak beszól a legközelebbi őrsre és tíz perc alatt mindannyiunkat bevisznek, vagy ha sokat okoskodunk, belénk is lőnek. Egyszerre rájöttünk, hogy az egész vállalkozás őrültség, egyszerűen nem tudjuk megcsinálni. S akkor támadt egy ötletem. Kézenfekvő volt, de máig is úgy gondolom: zseniális.
Azt mondtam: nemsokára kezdődik a tüntetés. Várjunk egy kicsit, aztán odamegyek, ahol sok az ember, és elkiáltom magam: Döntik a Sztálin-szobrot. Gyertek a Sztálin térre. Biztos rengetegen idejönnek. És akkor már nem leszünk egyedül...
(...). Szóval mentem mindenfelé először taxival, aztán gyalog, és mindenkinek mondtam: „Húzzák le a Sztálin-szobort, oda kellene menni.” Úgy jó két óra múlva elindultam vissza a Sztálin-szoborhoz. A traktorok még mindig a mellékutcában álltak, de a téren már százával voltak emberek. Gondoltuk, most már nem tudnak olyan könnyen elbánni velünk. Kimentünk a traktorokkal a térre, és megálltunk a szobor előtt. Drótkötél volt bőven, rákötöttük Sztálinnak a lábára, testére. (...) Aztán megindult a három traktor. Azt gondoltuk, egy perc, és lerántjuk a szobrot. Ebből is látszik, hogy nem értett hozzá egyikünk se semmit. Mert a drótkötelek sorra elszakadtak, a szobor pedig meg se rezdült (...). Már lassan besötétedett, de mi egyre csak kísérleteztünk. Azt hittük, kevés volt a kötél, többel próbálkoztunk, de az eredmény ugyanaz volt.
A traktorosoknak se jutott eszébe, hogy át kellene vágni?
Nem, ezt valaki idegen mondta először, azt hiszem, egy debreceni fiú. Mert volt ott egy csoport, akik Debrecenben hallották, hogy döntik a szobrot, és feljöttek Debrecenből, méghozzá teherautón. A tömegen végigszaladt a kiáltás, hogy lángvágó, lángvágó kellene. És akkor valakik visszakiáltottak, hogy ők tudnak hozni a gyárból. Akkor láttam a tömegben először munkásokat, már akikről felismertem, hogy munkások, mert nyilván egyenesen a gyárból jöttek, és egyre többen teherautókon (...) megérkezett a lángvágó is. Mindenki a talapzat köré gyűlt, most már leginkább attól féltünk, hogy ha lezuhan a szobor, agyonüt valakit. Az utolsó fél óra azzal telt, hogy folytonosan kiabáltam, mindenki menjen a traktorok elé. Most nagyon jól jöttek a drótkötelek, újra sikerült ráerősíteni őket a szoborra, és a húzással legalább szabályozni tudtuk, merre zuhanjon.
Aztán hirtelen megremegett a szobor, és dőlni kezdett. S mintha valaki hatalmasat sóhajtott volna.
Amikor a szobor már a földön feküdt, drótkötelet kötöttek a nyakára, és az egyik traktor megindult vele az Oktogon felé. Azt bizonyára tudod, hogy később feldarabolták, és rengeteg ember vitt el belőle egy-egy darabot emlékbe."
A budapesti Sztálin-szobor ledöntése nem csupán az 1956-os forradalom látványos pillanata volt, hanem többszörösen szimbolikus esemény. Míg a szobordöntés a diktatúra elleni közvetlen politikai lázadás jelképévévé vált, a szobor további sorsa az szocialista művészet abszurditását fejezi ki. Miután már az is teljesen abszurd, hogy a 20. század második felében a hatalom egy nyolc méter magas kvázi-Istenábrázolással próbál tekintélyt szerezni, ám e helyett legfeljebb ijesztgetésre futja. Amit ha nem eygkönnyen, de végeredményben mégis nagyon gyorsan érvénytelenítenek, hogy aztán traktor-vontatta fémhulladékként vontassák Blaha Lujza térre, a régi Nemzeti Színház elé. Ahol stílszerűen egy pogány szertartás veszi kezdetét: Budapest lakói stílszerűen, egyúttal gyermeki naivitással próbáltak megszabadulni a Gonosz pogány megtestesülésétől.
„A Sztálin-szobor éjszakai „felvonulását" a Nagykörúton sohasem lehet elfelejteni. Azt sem, mint esett neki a feldühödött tömeg és milyen megjegyzések hangzottak el. Az egyik nagy derültséget keltő mondást itt idézzük. Sztálin műveit meggyújtották és a diktátor meglékelt fejébe dugták:
Na végre, kigyúlt a lángész – kiáltották a szobrot ledöntő fiatalok.
A Sztálin-szobor fejét már szerdán leválasztották törzsétől és az EMKE elé gurították, mint egy rossz söröshordót. A törzset még ma is buzgón bontják az emberek. Nagy vasrudakkal próbálnak letörni belőle egy-egy darabot. A szobor hasán felirat bíztatja őket: „Üsd, vágd, nem apád!” – írta Kiss Antal a Magyar Függetlenség című alkalmi kiadványban.
De a visszaemlékezések szerint szuvenír gyűjtők is szép számmal akadtak, amikor pedig előkerült a lángvágó – a készülék kezelője mintha fagyalatot mérne, kiszolgálta a sorban állókat… Vagyis Sztálint egyszerűen széthordták, de a hazavitt darabkákat csak a legbátrabbak merték megőrizni, a többség inkább megszabadult tőle – az esetleges retorzióktól tartva. A legismertebb „gyűjtőnek" Pécsi Sándor színművészt mondhatjuk, aki a Blaha Lujza térről taxival vetette el a Sztálin-szobor egyik bronz kézfejét, és budai házának kertjében rejtette. A színész 1972-ben bekövetkezett halála után, örökösei őrizték az „ereklyét", amely a rendszerváltás után a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába került.