Negyven évvel ezelőtt, 1986. június 2-én szenvedte el történetének egyik legmegalázóbb vereségét a magyar labdarúgó válogatott. A mexikói világbajnokság első meccsén a szovjet válogatott 6-0-ra verte azt a csapatot, amely pár héttel korábban még a brazilokat fektette két vállra Budapesten.
Azon honfitársaink, akik látták a találkozót, egy életre megtanulták a gyászmeccs helyszínének, Irapuatónak a nevét, a 190 ezer lakosú, 1800 méter magasan fekvő mexikói város pedig a magyar foci hányatott sorsának amolyan szimbólumává vált. S jelkép-értéke annyiban aktuális ma is, hogy csapatunk itt szerepelt utoljára labdarúgó-világbajnokságon.
Sokan egyenesen a magyar foci Mohácsának tartják az irapuatói 90 percet, mivel a fájdalom ellenére is örömmel kiegyeznénk, ha egyedülálló lenne. De akárhonnan nézzük,
a legnépszerűbb sportág hazai története számos egyéb Mohácsot is számon tart,
melyek közül legfőképp az 1954-es berni vb-döntő emelkedik ki, az Aranycsapat 3-2-es veresége a náluk jóval gyengébb nyugatnémetektől.
Az első nagy katasztrófa helyszíneként az 1924-es párizsi olimpiai stadiont szokták emlegetni, ahol a győzelmi esélyekkel érkező magyar válogatott kikapott a futballanalfabétának tartott egyiptomiaktól, akik a meccs folyamán mindössze négy támadást tudtak a magyar kapuig vezetni. Ezekből viszont három gól született, legfőképp amiatt, mert
a nagyképű magyar védők egyszerűen nem hittek a szemüknek.
A magyar támadások intenzitásáról legyen elég egyetlen statisztikai adat: a jobbszélső, Braun József kilenc kapufát rúgott.
A Mexikó utáni Mohácsok sorából kiemelkedik a Jugoszlávia elleni két meccs 1997 késő őszén: Budapesten, 7-1-re, Belgrádban 5-0-ra kaptunk ki, ám mivel ezek ezek vb-pótselejtezők voltak, így elmondható, hogy az elmúlt negyven évben ekkor kerültünk a legközelebb az áhított kijutáshoz.
Visszatérve a negyven évvel ezelőtti Irapuatóba, a szovjetek elleni meccs előtt, mindenki arról beszélt, hogy mi vagyunk az esélyesebbek. „Jobban szerettem volna, ha Malofejev marad a szövetségi kapitány, mert az ő gondolkodásmódját már kiismertem – mondta Mezey György szövetségi kapitány, aki úgy vélte, hogy Lobanovszkij, az új szovjet szakvezető két hét alatt semmit sem tudott a csapattal csinálni. „Kénytelen lesz a kijevi csapatot két-három helyen megerősíteni, és a megszokott játékot folytatni. Már most, 24 órával a meccs előtt, egy tévedéssel el tudnám mondani csapatát…” – jelentette ki magabiztosan Mezey, aki elmondta azt is, hogy „ha csak 1 százalék lehetőség kínálkozik az ellenfelek megtévesztésére, azt minden kapitánynak ki kell használnia!”
A meccs előtt a Népszavának sikerült megszólaltatnia az ausztrálok történetesen vajdasági származású szövetségi kapitnányát, aki nem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel. Bámulatos, amit csinált ezzel a csapattal Mezey György –állapította meg Árok Ferenc, külön is kiemelve , hogy „bámulatos testi állapotban vannak a játékosok” és hogy „a valóság megcsúfolása lenne, ha nem nyernének!”
„Hát így nézünk a mai bemutatkozás elé.
Abban a tudatban, hogy szakmailag ilyen jól előkészített magyar válogatott harminc éve nem lépett világbajnokságon pályára!
– összegezte tapasztalatait a Népszava mexikói tudósítója, Vándor Kálmán, aki persze véletlenül sem gondolhatott arra, hogy alig 24 óra elteltével tudósításának egyetlen betűje sem marad érvényes.