Komoly névsor, komolytalan idők. Vegyük komolyan, de annyira azért ne. A Kiscelli Múzeum új kiállítása, "A városi táj" az arctalan Budapest emlékműve.
1974 az az év volt, amit a történelemkönyvekben a nagybetűs olajválsággal, idehaza pedig egy merőkanállal lehetne szimbolizálni: a kádári dáridó utolsó aranyéve, ahol habzsolni kötelező. 1989 pedig a végállomás.
A jármű kocsiszínbe megy, kérjük, hagyják el a szerelvényt!
„A kiállítás arra vállalkozik, hogy az 1974 és 1989 közötti másfél évtizedben készült, a városi tájat megjelenítő neoavantgárd és szubjektív dokumentarista fotók által mutassa fel a városlakók életterének vizuális lenyomatait. A kiállítási koncepció szerint a korszak progresszív fotóművészeti látásmódjának és a város vizuális képének megmutatkozását egyként felvállalva, azzal a törekvéssel, hogy mind a művészeti, mind a várostörténeti perspektíva tetten érhető legyen.”
Ezzel a szöveggel ajánlja a Kiscelli Múzeum a legújabb kiállítását. Mivel itt nem írják – nagyon helyesen – hogy a „városi táj” alatt kizárólag budapesti ábrázolásokat értenek, már-már szemérmetlenségnek hat a kiállítás alcíme: „Progresszív fotók Budapestről”.
Hivalkodó, nagyképű, lesajnáló. Akarva-akaratlanul azt sugallja, hogy az itt látható képek befogadásához nem árt némi előképzettség.
Lehet, hogy az érintettek felháborodva kérnék ki maguknak, de elsőre az motoszkál bennem, hogy az alcímnek kizárólag a marketing felől lehetett létjogosultsága. Persze örömmel nyugtázzuk, hogy Budapest neve húzónév – a jelzett két évszám közé szorítva különösen. És elég csak abból kiindulni,, hogy évek (évtizedek?) óta mekkora hatalmas siker a Budapest régi képeken elnevezésű Facebook-csoport működése, úgyhogy öngól lenne épp Budapest nevét elrejteni.
„A tárlat jól behatárolható másfél évtizedet fog át, de tulajdonképpen ennél tágabb időhatárokat mozgat meg: az 1970-es évek második felében és a ’80-as években készült, a városi tájat megjelenítő neoavantgárd és szubjektív dokumentarista fotómunkák az államszocializmus politikai és társadalmi kereteit elhagyva, mai, kortárs konceptuális munkákat indukálnak” – folytatódik az ajánlat, amely mitagadás elég egyértelmű állásfoglalás a Tégy egy villamost a Rákóczi útra típusú nosztalgia tárlatokkal szemben, de diszkréten arra is figyelmeztet, hogy gondolatok híján, kizárólag Fortepan-képekből legfeljebb kártyavár épülhet.
Beke László 1981-ben a „régi” Mozgó Világban az itt is kiállított Jokesz Antal képei kapcsán írta: „Az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes fotóművészeti tendenciák erősödtek fel, melyek nem akarják a művészi érték létrehozását sem kívülről jövő »feladatokkal« összekapcsolni, sem a vakvéletlenre bízni, éppen ezért legalábbis egyenrangúak – szándékukat tekintve – a hagyományos pillanatfényképezéssel.”
Beke 1981-ben kifejezetten a neoavantgárd tendenciákat tartotta szem előtt, ám a művészettörténész szavai tökéletesen illenek a tavaly elhunyt Benkő Imre megrendezettséggel kecsegtető valóság-showjának olyan darabjaira is, mint az 1982-ből származó Buszra várakozók az Ampullagyár előtt. Itt minden együtt van, ami menthetetlenül kelet-európaivá, és menthetetlenül szocialistává zülleszt egy-egy élethelyzetet. Olyannyira, hogy el se hisszük. Több mint negyven év távlatából, a mai szokásokat ismerve kapásból rávágnánk azt is, hogy megrendezett és a kitalált. A mese éppúgy, mint a gyár neve. Buszmegálló? Ugyan már! Csakhogy Benkő Imre legfeljebb a negatívjait és a számláit, Budapest utcáin a pillanatot vadászta. Ahogy a legtöbben kiállítottak közül.
Drégely Imre, Flesch Bálint, Hajdú József, Halas István, Hámos Gusztáv, Haris László, Jokesz Antal, Kerekes Gábor, Szerencsés János, Szilágyi Lenke, Tímár Péter, Vékás Magdolna képei cseppet sem nosztalgikusak. Sokkal inkább inspirálnak, tettekre sarkallnak.
Néznénk tovább.
A városi táj – 1974-1989; Progresszív fotók Budapestről
Kurátor: Zsoldos Emese
Szakmai közreműködő: Surányi Mihály
A kiállítás június 30-ig látogatható.