A kisföldatti díszes lejárói a járat történetéhez képest meglehetősen rövid ideig szolgálták a budapestieket. Hamar egyértelművé vált, hogy csak addig voltak fontosak, amíg el nem készültek.
1896-ban tizenegy megállója épült a földalattinak, ebből kettő volt a Városligetben, a felszínen, kilenc az alagútban. Az építtetők a addig páratlan közlekedési eszköz arculatára is kínosan ügyeltek; nemcsak határozottnak és egységesnek mondhatták, de elegánsnak, sőt művészinek – nemzetközi viszonylatban is. A megállóhelyeket Zsolnay-csempével burkolták, a megállóhelyek nevét is a csempékre írták, akkoriban ennyivel kipipálhatták az is utastájékoztatást
A kezdet kezdetén ez a nagyvonalúság nemcsak odalent volt megszemlélhető. Az Andrássy úton sétálók általában azonos méretű és alakú díszes lejárókat is megcsodálhattak. De a reprezentáció ebben az esetben csak másodlagos szempont volt. A korabeli építők egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy mindenféle „pucér lépcsők" csúfítsák el Budapest büszke sugárútját. És persze a kisföldalattit is féltették a csapadéktól, az utcai szemetelőktől, száraz őszi falevelektől. Az illetékesek mindössze egy olyan lehetőséget vizsgáltak meg, amely kiválthatta volna a lejáró pavilonokat, azt is csak azért, mert az első terveken a lejárók „a sietés nyomait” viselték, de a határidő végének közeledtével egyre jobb tervek születtek.
Az alternatív megoldás az lett volna, hogy az állomáshoz legközelebbi ház lépcsőházából nyíltak volna a lejárók, ami meglehetősen naiv elképzelésnek tűnt már akkor is. Nem lett belőle semmi. De nem is a pályázati nyertesek munkái valósultak meg. A Közmunkatanács jóvoltából két tervező/tervezőiroda is lehetőséget kapott: Brüggemann Györgyöt bízta meg Deák téri, a Váci körúti (Bajcsy-Zsilinszky út), a Vörösmarty utcai, a Bajza utcai és az Aréna úti lejárók tervezésével. Az utóbbi öt megállóhelyen az Andrássy út mindkét oldalán azonos, mintegy 20 négyzetméter alapterületű csarnokot építettek, tetejük bádogból készült, oldalfalukat halvány színű majolikával burkolták. A Deák térre azonban sokkal látványosabb építményt húztak fel: a mindkét lejárót fedő több mint 100 négyzetméter alapterületű csarnok valóságos kupolát kapott, oldalfala pedig fémből készült ornamentikát. A Gizella (Vörösmarty) téri végállomás és az oktogoni állomás lejáróit a Schickedanz és Herzog cég tervezte. Ezek 24 négyzetméter alapterületűek voltak, vasszerkezetű falai pirogránit téglából épültek, díszítő elemei ugyancsak a Zsolnay gyárban készültek.
De lehettek akármilyen szépek is e lejárók, hamar kimentek a divatból. A nyilvános illemhelyekkel említették egy napon - nem minden ok nélkül, és a bontások elé sem a városháza, sem a közlekedési vállalat nem gördített akadályt. Igaz, nem is kapkodták el: a Gizella téren és az Oktogonon már az 1910-es évek elején eltűntek a csúfnak és ormótlannak minősített lejáróházak, de a többit csak 1924 végén kezdték bontani.
„Ezek a bódék nem feleltek meg a modern kor követelményeinek, le is rongyolódtak, úgy hogy tatarozásuk sokba került volna. A Ferenc József földalatti villamos vasúti igazgatósága ez okból a főváros tanácsától és a kereskedelemügyi minisztériumtól engedélyt kért arra. hogy szépészeti szempontokból ezeket a bódékat lerombolhassa és helyettük modem lejárókat építhessen. A hatóságok az engedélyt megadták és a lejárók átalakítása már meg is kezdődött” – írta 1924. október 19-én, a Friss Ujság, utalva arra is, hogy nem kell könnyeket ejteni értük.
Ennek ellenére az utolsó – egyúttal legnagyobb – lejáró bontása előtt, 1926. március 9-én valóságos gyászbeszéd jelent meg a 8 Órai Ujságban. „Hát most már, hogy úgyis lebontják egymásután a földalatti villamos földfeletti majolika-házikóit, nyugodtan ráírhatjuk pusztulásra ítélt tégláira, hogy „ott jártunk" Magyarország legvirágzóbb korában és valamikor itt gyönyörködtünk e házikók artisztikumán, amelyet a rideg kor ma lebont, elsöpör, hogy helyette éktelen, iromba vasrácsok jelezzék csak az úttestek tátongó' nyílásait, amelyek a földalatti állomásokhoz vezetnek. Hogv szebb-e a rikító vaskerítés, mint a kis majolika-pagoda, arra kár szót vesztegetni. Elég ha megállapítjuk, hogy a külső részeken ezek a vasrácsok egyenesen undorítók. Vajjon a Deák térre is ilyen vasrács kerül? Mit lehet tudni ebben a rideg világban. Csak azt tudjuk, hogy lebontani készülnek azt a helyes kis meseszerű házikót is, mely egyike volt a legszebbeknek a földalatti vasút földfeletti állomásai között.”
A Deák Ferenc téri földalatti lejáró bontása nemcsak azért nem volt annyira egyszerű, mert ez volt a legnagyobb. A BSzKRt épp a méretei miatt adta bérbe ahol egyúttal a Halcsarnok nevű élelmiszerüzlet működött, vélhetően nagy sikerrel. Legalábbis erre utal, hogy bérlője ragaszkodott érvényes szerződéséhez, és a bontást meg akarta akadályozni. Az illetékesek nem tehettek egyebet, mint hogy elhalasszák az építmény bontását, ráadásul a sajtó is elkezdte piszkálni a döntést. „Ez a kis épület kitünően beleillik a Deák-teret övező házak harmóniájába, igy tehát teljesen kitalált és helyt nem álló indokolás az, hogy ezt az épületet közlekedési, de főként szépészeti szempontból el kell tüntetni” – írta Az Ujság 1924 végén, nem törődve azzal, hogy a Deák téri lejáró bontására valóban meggyőző volt az az érv, hogy „a csarnok megépítése óta ezen a helyen nagyon megélénkült közúti közlekedést különösen veszélyezteti, mivel a kilátást nagyrészt elzárja”. Az illetékesek szerint ez a helyzet azután alakult ki, hogy megépült az Erzsébet térről a Károly körútra vezető villamospálya, „amely vágányok a földalatti vasút építésekor még tervbe véve sem voltak”.
Noha a Halcsarnokot bérlő Weinberger Vilmos szerződése 1927. július 31-én járt volna le, a lapok már 1926 februárjában arról írtak, hogy „a főváros tanácsa most a bérlőt a helyiség haladéktalan elhagyására utasította és a közeli napokban megtörténik ennek a bódénak a lebontása is”. Ám ez akkor még nem történt meg. A Halcsarnok bontását csak 1927 augusztusában kezdték el, Weinberger szerződésének lejárta után. „Kedden reggel csákányos emberek jelentek meg a Deák téri halcsarnok előtt és megkezdték a pavilIon lebontását – írta a Magyarság 1927. augusztus 11-én, hozzátéve, hogy „a pavillon helyét parkírozni fogják s egy kis szobrot is helyeznek el a pázsit közepén”.